fejemben zsongasz, feledni sem tudlak,
a Gyilkos-tó hűs helyét hordozom,
szemem rajtad, s szemedbe mártózom.
Aztán hosszú csend követ kőmagot,
századoknak tűnő piszkos tegnapok,
Hasadó fűszálként testem kóró,
vak hit henyél, lélek helyett korzó,
s eltaposott gondolatok helyén,
sorsgyilkos munka van, nem jobb remény,
csipet csend után megint jön előm:
Marcangol, tép, tiporja gerincvelőm,
majd sebekbe burkol a vérző magány,
s testemet ápoló lódító talány.
2013 február 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése