Talán*

Áprilisban érintett meg a gondolatok heve,
mit a tél nem engedett, fáztam, most itt a helye,
hullámmá korcsosultak a sorok kezem alatt,
szögegyenes is a cél, de a tett még görbe marad,

Jégcsapra írt gondolatok vesznek el a folyóba,
vízalatti világban is talán engem olvasnak,
mégsem bánom, végre elérem a tengereket,
s ha ott leszek, a cápák sem bántanak engemet.

Hangulat*

Bentről mutáló érzelem szüremlik,
világok karcolnak idősíkokat,
a véletlen pompáz kudarcokat,
s köröttem vidám hangzavar gyülemlik.

Hazudnak a vidám percek szebb jövőt,
lódítani jó, semmibe sem kerül,
hullámzó út, félelem csak legbelül,
siker elérni a partot, kikötőt.

Némított forradalom

Mellettem a csend csücsül kíváncsian,
figyel szemeivel, fénye süti arcomat,
nem pöröl, csak lesi gondolataimat,
hogy tükröm legyen tárgyakon naivan.

Testem léggé válik telepszem falon,
vagy asztal tárgyainak szeme legyek,
más módon, másként veszek lélegzetet,
vagy legyek a képként lógó unalom?

Csenddé legyek, mint bukott fogadalom,
szótlan papír, mire bármi írható,
vagy egyenlőket méltató lyukasztó,
hangszóróba némított forradalom.

Higgy bennem*

Higgy bennem és azzá leszek, amit hinni is akarsz,
vigyázz, mert féregnek látsz, féreggé is válok magam,
szemem széke áradó forrás, tükre lelked árja,
kezem nyomán sima tested, dalok örök továbbja.

Higgy a legtöbbnek, mit elképzelni mer szíved násszal,
etess szóval, itass bánat nélküli vonzó vággyal,
mert disznóvá, kígyóvá, pókká csak te varázsolhatsz,
s marad tested torja gyümölcsöm, mit le nem szakíthatsz.

Higgy a kacagó szemeknek, hogy szentnek is avathass,
hegessz örök mosolyt most a kíntól kímélt arcomra,
ettől lesz boldogabb édes torta tested, habokkal,
s forrjon össze csipke csókkal ajkunk, dúdolt dalokkal.

Köröttem

Köröttem hasznos levegő keze
int búcsút haszontalan jelenre,
csak lélek emelkedik a szélre,
minden haszontalan lesz a végére.

Köröttem kusza kertek, ál-ábránd,
üres pohár, csikk, pöckös páfrány,
cserépbe szorult gazda szőrös szaga,
amott csak a túlélő est anyaga.

Köröttem kétes termő természet,
ékes szóval becézett enyészet,
test nélküli keze magával ragad,
emel az estbe, de porhanyós marad.

Köröttem a kő köszön helyettem,
rázkódó idegszál is idegen.
Köröttem jársz puha párna lábakon,
ősz rekedtsége vagy hangszálamon.

Álmodom

Hús, vér éjszakák szőkülnek a fokon,
mintha csak pogácsát osztana rokon,
nyíló arasz fokoz boldogságot,
hogy elérje sosem-volt világod.

Pattanó pörc az ébredő álom,
a föld csurgat a vontatott vágyon,
hogy megint domboruljon az éjszaka,
s ne bújhasson az ábránd sarokba.

Drága kövekkel rakott illúzió,
mind mámor, győzelmi infúzió,
gyilkos fegyvere agynak a reggel,
végez a látomás ezernyi könnyel.

Mozdulat hiánya tart össze lelket,
mintha hőség tükre lenne a teleknek,
érzéki csalódás, virtuális mód,
s lefagy a gép is, s elveszik a kód.

A szénhidrogén*

Viseltes varázsodat hordtad körbe,
ég ujja érint s éget a bőrbe
fanyar fények vakító foszlánya,
s pőre perceket vet ki a bánya.

Mert az idő sötétje homájosít,
sötét csutka a tárna, mi megtanít
örülni, a borús fény forgácsnak,
fényt zabálva örülünk létforgásnak.

Szédítő szokások szülnek tényeket,
az éjbe puttonnyal viszünk fényeket,
hogy a jövőnk koromba fulladjon,
s felkelő Napunk sötétbe maradjon.

Egy csillag*

Még senki nem élt,
mikor elindult a fény,
kusza ködön át,
vitte hírét, sugarát,
csak egy csillag fény,
mi szemedben véget ér.
s lett szempilládé,

Míg csak lehet

Borús brácsa húrjába kap a szél,
tört teste vonó nélkül rég nem beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül késői órán.

Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke s nem a külalak,
engedi a benne rejtőző vadat.

Felsír a rég feladott derűs dallam,
s kontráz alá a hegedű halkan,
a két hang egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.

Míg csak lehet

Borús brácsa húrjába kap a szél,
tört teste vonó nélkül régen beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül a késői órán.

Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke, nem a külalak,
s elengedi a benne rejtőző vadat.

Felsír a rég feledett derűs dallam,
s kontráz alá egy hegedű halkan,
a hangjuk egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.

Szeles házasság

A szél hölgy hárfázik út menti fákon,
azt játszva, van szerelem a világon,
ragyogó ruhát vesz az út porából,
szüntelen szalad hegyek ormáról.

Kedvese forgószél kérte meg kezét,
boldog a szellő est sem veszi kedvét,
örömmel dudorász fák ágai fölött,
holnap lesz a lagzi még kora délelőtt.

Reggelre az ara pompára készül,
szőke szellő haja harmattal szépül,
jön is a kérő s elragadja testét,
messzi tenger felett töltik az estét.

Türelmetlen táj

Nevet, kacag a türelmetlen táj,
részeg szellő száradó ruhát dobál,
kavargó illata, illó bájos bánat,
itt az öröm kiált hosszút hármat.

Ocsúdik a nyírfa bomló kérge,
vetkőzik mintha készülne nászéjre,
erőszakot tesz ágakon a tavasz,
utódja rügy, ringató ága kamasz.

Kérges tenyere a mezőnek reped,
barázdákban csipkelődnek verebek,
fent még fanyar felhők féltékenyek,
aztán vízfüggönyben szeretkeznek.

Látogató

Hallgatódzik a jövő,
és istenhozzádot int a jelen,
s míg a múlt sebeit nyalogatja
a várakozó jókedv,
addig a boldogság is dugóba kerül.
Egy érintésre villan a test,
belül villámokat szór a lélek,
miért hallgatunk ha üvölt a vágy?
Új tavaszra ébrednek a régi fák is,
és a nyári tűzvészt takarja el pázsit.

Levelek nélkül ébred tavaszra a bokor,
ahogy festetlen bábjából ébred a pillangó,
ölelkezésből a reggeli szerelem,
s megint gúnyt űz a vasalásból a lepedő.
Ahogy eső mossa szoborrá az odvas fát,
úgy leszünk a korral egyre szebb mostohák.
Kopott hideg kilincsen egy meleg kéz,
mikor kopogás nélkül az öröm benéz,
serényen kínálja hellyel hangulat,
mosolyországba jött, s míg akarod marad.

Lélekkel látva

Mindenek adnak roppanó reményt,
s rögre hulló izzadság a fizetség.
Csattogó szandálok szorításában,
kopik korunk képe múló magjában.
Megtalál a sejlő selyem ragyogás,
mint a bőrszínű égből a vacogás,
Aláhull a szürke semmi, jön a fény,
pupillát s lelket lobbantó esemény.
Aztán hiába jön köd, vagy szürke szmog,
lélekkel látva napod mindig ragyog,

Szirmokra esve

Létbe álmodom magamat, s ragyogok,
mint csecsemő szemében a csillagfény,
pusztám adom dús-keblű hegyekért,
hogy sejtjeimbe szívjam. Itt vagyok.

Széllel szálltam, könnyetekbe áztam,
homok hazámban csírám perce pattant,
születésem kiáltás hajthatatlan,
földbe szorultan is egekbe jártam.

Gyökereimből többre törni vágyok,
legyek bolygóm serény szüntelen pora,
levelemből éledjen csodák hajnalkora,
s szirmokra esve leszek szerelmi zálog.

A kerti tó(novella)

Homok, homok, homok, és második világháborús lövészárok volt csak a kis falu peremrészén amikor a család megvette a telket. Még alig volt ház a környéken és beljebb a falu felé is csak üres telkek sorakoztak amelyeken régen álltak házak, de itt volt az 1956-os földrengés epicentruma és a legtöbb vályogház nem élte túl a rengéseket. Már senki nem emlékszik rá, és azt sem tudni a családokkal mi lett akiknek a házuk összedőlt.
Kempinszki Bálint és felesége Gabriella szorgosan dolgoztak és a homokdomb  tetején felhúztak egy ügyes szoba-konyhát. Itt kezdték életüket és egy sor született fiúgyermeket veszítettek el mire egy lányuk megmaradt, aki már ekkor iskolába járt.
A kis Gabriella lett az én gyerekvigyázóm, akire a szüleim mindig számíthattak ha vigyázni kellett rám. Nagyon sokat bolondoztunk együtt.
Aztán felnőttünk, ő férjhez ment én pedig iskolákba jártam még évekig.
Amikor megszületett az első gyermeke, nagy öröm volt a családban. Fiú gyermek volt. Azt mondogatták, egy ártok tört meg az anyja családjában, hiszen már időtlen idők óta nem született fiú gyermek.
A gyermek szépen növekedett, és a Gabriella és a férje Gábor is dolgoztak és jól kerestek. Igényesek voltak, de igazából csak a külsőségekben.
Csinos kis lakást építettek maguknak a nagyszülők telkére, és akkoriban nagyon ritka szépen tervezett kerttel, mivel a Gábor kertészmérnök volt, minden divatos újdonsággal berendezte a kertet. Az utca is csodájára járt. Burjánzottak a növények a szinte sivatagszerű homokban. Még egy kerek kerti tó is készült és még magam is szívesen nézegettem, ahogy úszkálnak benne a halak.
Óriási nádas vette körül a kis tavat, ettől még élethűbb volt a tavi illúzió.
Pedig csak egy egyszerű pár méteres átmérőjű kerek beton teknő volt, amely kátránnyal volt kikenve, de a zöld sás miatt az sem látszott. Víz sem lehetett benn olyan sok, talán a közepén volt egy méteres. Gábor időnkét potyogtatott bele valami csodabogyót, és attól szépen kitisztult.
A fiúk születése után a Gábor is mintha kicsit megváltozott volna, láthatóan a gyerek csak nyűg volt, mert az amúgy is csendes embernek nagy tervei voltak, amelybe éppen akkor nem volt tervezve az apaság. Ingerlékenysége miatt én is elmaradtam tőlük, nemcsak nem akartam zavarni, de nem is volt jó érzés hallgatni az élesedő vitákat.
Az egyébként víg kedélyű családban a nagyszülők is meghúzták magukat és a szomszédok is ritkábban jártak hozzájuk. Egy udvarban laktak, de sokszor a saját unokájukat is csak akkor láthatták amikor Gábor dolgozott. A közvetlen szomszédok sokszor mesélték, hogy nagy veszekedés volt ekkor is meg akkor is, de senki nem szívesen szólt bele. Azt is beszélték, hogy a Gábor megverte a feleségét, de még a nagyszülőket is néha.

Egyik hétvégén történt, hogy az egyik nagy veszekedés következményeként a Gabriella hozzánk menekült át. Anyám nyugtatta és igen szigorúan kioktatta, hogy ilyen embertől el kell válni.
Aztán elment a Gabriella, és elcsendesedett az otthonunk is. Nem sok időre, mert hamarosan felbolydult a környék.
Minden úgy kezdődött, hogy a Gabriella futva jött hozzánk és szinte azonnal anyámmal együtt távoztak.
Csak annyit értettem, hogy kicsi gyermek belefulladt a kerti tóba. Azután az egész utca harsogta, hogy a Gábor részegen belefojtotta a fiát a tóba, Olyan kicsi volt a tó, senki nem gondolta, hogy abba másként bele lehetne fulladni.
Utóbb a Gabriella mesélte, hogy valóban a Gábor volt, de persze ezt ő sem látta. Lehet csak a felé áradó harag beszélt belőle.
Bármi is történt az rendőrség balesetet állapított meg.
Egy lavina indult el. Az események gyorsan jöttek utána. A Gábor elköltözött, és elindították a válást. A Gabriellának előbb az Anyja, majd pár nap múlva az Apja is meghalt.
Gyászos hetek voltak. Akkoriban a szomszédok, mintha csak családtagok lennének, ugyanúgy gyászoltak.

Pár hónap múlva, amikor hivatalosan is elvált a gyermeküket különös módon elvesztő pár, a vagyonmegosztáskor szép összeget kapott a Gabriella a Férje megtakarításából. Azért gondolom, hogy szép összeg, mert Gabriella tudott venni egy Trabantot, amelyhez akkor nehéz volt hozzájutni.

Utolsó emlékem, hogy ott állok Gabriellánál az udvaron, ahol a gyerekkoromat töltöttem.
Nekem ez mindig is az ő otthona marad.
Körbesétáltam és ott megálltam a kerti tónál, amelyben  akkor már nem volt víz. Talán kimerték, vagy csak simán kiszáradt, lehet. Az udvart belepte a gyom és az elszabadult természet. A ház is még öregebbnek látszik így. Apró tárgyakat ismerek fel szanaszét az udvaron, amellyel egykor én is játszottam.
Itt volt az első alkalom, hogy a könnyem is kicsordult.

Ma kaptam meg a hírt hogy Gabriella frontálisan ütközött egy teherautóval.

Visszapörgetve(próza)

A félhomály lassan töltötte be az utcát, mintha egy nagy pohár telne meg sötét színű borral. Az autón és szélvédőjén egy nagy horpadással, sikítottak a kerekek, s mire megállt a test is elrepült messze az útszéli árok felé.

A férfi egy ismerőst megpillantva lépett az útra, amely a mai napját úgy vágta el mintha nem lenne tovább. Mintha az emberiség ért volna véget, pedig csak őt érte az ütés. Elfogyott a levegő, és röppályája lassan szinte órákig tartott, mintegy lassított felvétel. Egy felvétel az eszmélet és az eszméletlen állapot átmenete között...

...Amíg a járdán sétált és elmélázva gyakorolta magában mormolva az estére készülő köszöntőjét, olyan volt mintha csak egy imát mormolna. Egy kicsi boldog család készült évfordulóra, szülinapra, bármire. Jó alkalom volt hogy csillogtassa ékesszólását.

Mikor elindult hazafelé a barátjától akinek sokat köszönhetett. Nemcsak a munkáját, hanem a szerelmét is ő mutatta be, egyáltalán az élete minden mozzanatában részt-vett, vagy közvetve, mert elválaszthatatlanok voltak, vagy mert segítette tanáccsal ismerőssel, sőt kölcsönnel is néha.

Igaz barátság volt, amely a mai találkozón is megerősítést nyert akkor is, ha nem esett erről szó. 
Mikor megérkezett úgy volt, hogy tovább is marad, de a vidám italozás közben a barátja egy telefonhívást kapott és talán nem ettől, de kicsit megtört a hullám, a beszélgetésük hulláma.
Még váltottak pár szót, de a férfi jobbnak látta, ha elköszön.

A munkahelyén letelt a napi műszak és mielőtt elindult volna, még telefonált, hogy most indul és nemsokára megérkezik. A barátja csak 4 sarokra lakott az irodától. Egyébként busszal járt, de most a félútra nem akart a buszra várni. A másik felét is könnyebb lesz megtenni már onnan.

Az ebédidőben gyorsan még kiszaladt venni egy apró ajándékot. Estére készült, és még köszöntőt is fabrikált magában. Ízlelgette a szavakat és úgy választott ajándékot is. 

Ebéd előtt telefonon beszélték meg barátjával, hogy beszalad egy jó kis whiskys dumapartira, mint ahogy azelőtt minden nap után lassan minden héten, majd utóbbi időkben csak ritkán.

Egész délelőtt fontolgatta hova is menjen, mit vegyen az ebédidőben.

Reggel lazán kezdte a napi feladatait, kicsit még az otthoni induláskor kedvesétől hallott szavakat morzsolgatta, vajon mitől van az az érzése, mintha furcsán váltak volna el.
Nem a csók miatt, hiszen az a szokásos édes és érzéki volt, mint mindig. Szinte feltüzelően tudott csókolni kedvese, olyan érzés volt számára, mintha szexi hiányos ruhában izgatta volna fel, pedig csak egy csók volt. 
Hanem amit mondott, tulajdonképpen semmi különös csak mégis. Csak elköszönt, de mi ebben a furcsa? 
Morfondírozott ezen egy darabig.

A buszmegálló csak pár lépésre volt a ház bejáratától. Az előbb köszönt el a feleségétől, és a megállóban ismerősökkel kezdett beszélni. Nem is jutott eszébe azon gondolkodni hogy mit mondott a párja.

Amikor felkeltek az ágyból, gyors pár falatos reggeli közben, még a szűk konyhában egy kicsi gondoskodó simogatás is belefért. Amikor egymáshoz értek még mindig felvillanyozta őket, annyi év után is, de már uralkodtak a hevességen. 

Már ébren voltak amikor csörgött a telefon de nem törődtek vele, egymásba voltak fonódva és szeretkeztek. Reggeli órában még sosem volt alkalmuk erre. Most mámorosan beleszédültek az élvezetbe, és a felhők között érezték magukat... repültek, repültek... repültek...

Már besötétedett, mikor az árok parton fekvő férfihoz lépett egy alacsony pocakos ember és a nyakára tette a kezét, majd hangosan közölte, - Még életben van!

A földön fekvő férfi megmozdult, és eszébe jutott mit mondott a felesége amikor reggel elköszönt. 
- Szia kedves, én örökké szeretni foglak szerelmem.

A kicsi szék

 Forró nyári, szombati napra ébredtünk. A délelőtt nagyobb része azzal telt, hogy szüleim készülődtek egy ismerőshöz látogatóba. Egyúttal persze, mivel Pestre mentek, amely a falutól csak egy megállónyira volt, vásárolni is fognak. A nap is szebben sütött, és a felhők, mint valami habcsók-hegyek tornyosultak hófehér pompában elszórva az égen, mintha csak egy cukrászdában az asztalon várnák, hogy elvegyék őket, és jól belakjanak belőlük az emberek.

 Talán az első ilyen alkalom, amikor én egyedül lehettem otthon, a húgom még túl kicsi volt, hogy vigyázzak rá, de én büszkén kikértem magamnak, hogy felnőttre egyáltalán szükségem lenne. Már tervezgettem, hogyan is töltöm a délutánt. Ezúttal szabadon elmehettem akár a töltések melletti bokros dzsungelbe is. Máskor is persze néha kiszöktem rövidebb időre. Ott, mint valami kicsi kunyhóban fészkeltük be magunkat a többi utcabeli gyerekkel, és olykor jókat kacagtunk, ha egy járókelő elment mellettünk, és jó hangosan ráköszöntünk. Persze csak mi láttuk őt, ezért néha nagyokat ugrottak.

 Akkor még kerítésünk sem volt. Nyugodtan átvághattam a telken is keresztbe a tanyázó bokorba.

 Mikor végre egyedül maradtam, már nem is tűnt annyira érdekesnek ez a kaland. Meg az idő is eltelt azzal, hogy a telken, az orgonabokorban, az elmúlt napok esői után előbújt rengeteg csigát szedegessem össze. Mindig szerettem az egyforma dolgokat sorba szedni, és a csigák olyan szépek voltak számomra, mint az ékszerek. Válogattam őket, és elhűltem néha mekkorák is vannak. Egyik-másik csak szürkés színű, de néha találtam gyöngyházasat is, és csodáltam, ahogy a nap felé tartva változik a színe. Azon járt az agyam, hogyan lehetne ezt valahogy levenni róla, és összegyűjteni egy kicsi gyógyszeres üvegbe.

 Álmodtam is, hogy egy egész tejesüvegnyi csillámporom jött össze, és mindent behinthetek vele, amit beszórtam, azt szivárvánnyá változtatja majd a napocska. Alig merültem bele a csigázásba, amikor kiabálást hallottam. Az orgonából kinézve láttam, hogy kedves nagyim jött el hozzánk. Szegény nem sokszor látogatott meg minket, de most pont csak én voltam otthon. Örömmel szaladtam hozzá, amikor megláttam.

 Nagyi alacsony volt, igazi nagymamás kövérséggel megáldva. Olyan kerek volt, mint egy labda. Talán ezért maradt meg bennem ma is, ha kövér idős asszonyt látok, akkor elsőre az jut eszembe, hogy régen azt hittem, hogy csak egy nagymama lehet ő is. Amikor elmondtam neki, hogy egyedül vagyok, nagyon megdicsért, hogy ilyen nagyfiú lettem. Büszke is voltam! De amit hozott, az kötött le igazán, hiszen egy szép kicsi faszéket tett le az udvarra, éppen az én méretemre valót. Először nem is vettem észre, hiszen, ahogy megjött, egyből leült rá. Ezzel teljesen eltakarta. Nem is tudom, hogyan is fért el rajta.

 Na de a szék! Az valami csodás volt. Még a fa illata is érződött rajta, olyan friss volt. Szinte hófehér kicsi lécekből állt, mint a nagy kerti székek, csak kicsiben. Ezt én kaptam. Nekem hozta, és ezért... még boldogabb voltam. Nem győztem kérdezni, mit hozhatok, hogy szomjas-e vagy éhes-e. Aztán a győzködésemre végre hozhattam neki egy pohár vizet. Akkor még vödörben tartottuk az ivóvizet, és kicsi fém bögrével merítettünk belőle, azzal öntöttük kancsóba vagy pohárba. Mindig féltem tőle, hogy békát merítek, de most ez eszembe sem jutott. Most én voltam a házigazda. Bizony. Persze sosem volt benne béka, de apám mindig azzal ijesztgetett, hogyha nem teszem vissza a vödör tetejét, akkor belemászik a béka.

 Nem sokat beszélgettünk nagyival, mert azért szóval tartottam, nem jött hosszú időre, vagy legalábbis nem akart maradni. Kipihente magát és elköszönt, de én most úgy örültem, hiszen birtokba vehettem a székemet végre. Aztán csak épp a bokorba nem vittem be a széket, mindenhol ültem rajta. Szinte körbevittem a telken, és a csigákat is kényelmesen válogathattam rajta ülve.

 Estefelé megérkeztek a szüleim is, és örömmel mutattam, mit kaptam. Az igazán hasznos bútordarabnak köszönhetően ezen a napon először mehettem este szüleimmel együtt a harmadik szomszédba tévét nézni. Ugyanis az utcában csak ott volt még készülék, és a szombat esti Marlon Brando filmet végre én is megnézhettem a saját székemről a felnőttek között. Nem emlékszem rá, s talán semmit nem is értettem belőle, de ott lehettem végre.

 Persze ugyanúgy vihettem a székemet a dombra felfelé, büszkén a szőlősorok között a homokba süppedve, ahogy azt a többi szomszéd is tette minden szombaton.

 Akkor éreztem először azt a boldogságot és felismerést, hogy én is embernek születtem, kicsike vagyok, de ember. Talán ez volt az első abban is, hogy beálltam a sorba, hogy tartozzak valahova.

 Akkor még nem tudtam, hogy ehhez nem kell a sorba beállni.

Tavaszi áradat

Estefelé csillagfénye vet földet,
szellő boronálja a hegyek fáit,
felhő látogatja patak vizét,
s tavasz postás levelet hoz a fáknak.
Vidám csicsergő had épít fészket,
hát mégsem felejtett a természet.
A folyó forral lappangó árat,
derűs duhajként lépi át a gátat,
s amíg medrében torkos tekintély,
kívül kínt kotorva terül szerteszét.
Aztán mint kijózanodott részeg,
csitul, s földbe süllyed szégyenébe.

2013.04.11

Ó milyen rég

Firkantással feszült érzelmek folynak,
versel a lány a felnőtt a nyugdíjas,
ó pedig rég meghalt József Attila.

Se betűk, se szavak nem szaporodtak,
elmúlt száz évben több nem lett csak fogytak.
ó milyen rég meghalt József Attila.

Mégis egyes sorok szivárványt festenek,
másoké kutyaugatással fenyeget,
ó  milyen rég meghalt József Attila.

Géniuszok nőttek és haltak meg,
s nem mentek ki a divatból a versek,
ó  milyen rég meghalt József Attila.

2013.04.10

Sétarontó esők

Sétarontó esők szúrják homlokom,
mint morc migrén, lüktető lobonc,
szerelem bolygó minden öröme,
nem mossa el a felhők függönye.

Eget kérdő szemek néma s nevettet,
pedig csak szél bábozza a felhőket,
majd csillagokat hint a vászonra,
mutat szekér rudat s nem költ lovakra.

2013.04.08

Árnyék erdő

Lágy szellőt lehelnek szép szavak,
melyek hívják életre a tavaszt,
s hullámzó barkán hintáznak madarak,
tollaikról tovatűnt a tél hímzett hava.

Most az ágakon a sor, pattan a rügy,
foszló fáradozásuk közös ügy,
zöldbe borulnak természet ernyői,
hűs helyet kínálnak árnyék erdői.

2013.04.07

Aranyeső

Aranyat hullató tétova tavaszi
égbe törő illatvihart hozó,
cseperedő cserje csicsereg
szerelmet s plátói illemet.
Égbetörő főnyereménye,
kertek tavának büszkesége.

2013.04.07

Pünkösdi rózsa

Zsúfolt zsindely színek sztárja,
kelyhében bimbó palotája,
Feszülő színekkel szökő,
nem szerényen, dúsan növő,
zöld fészkében feszes lány,
szüzessége nagy talány.

2013.04.07

Ha élne

Ha Shakespeare élne most,
szonettekkel írná tele a mát,
s összekoldulna tizennégy sort,
bár nem szeretné a kenyeret
ha nem kapná a kolbászokat,
mégis hiába lenne bármilyen jó,
segélyt kapna nem körszínházat.

2013 04.07

Kocsmahajder

Kocsmák gördülnek utcáról utcára,
a részegség szabott szolgálatára,
félcsaládok vigadnak hétrét pénzért,
csak szívja az adósságok mérgét.

Mulatna ember feldobja búzasör,
dobban a padlón, de csak csizmát gyötör,
na még egy egészség aztán újra,
otthon asszony altat, gyerekhez bújva.

Itt az éjfél, kong a korsó üresen,
nincs több kör kiürült a zseb rendesen,
mulatságnak vége kedv nem hagy alább,
énekszóval hazafelé felveri az utcát.

2013.04.07

Egy nehéz nap

Rohanó setét mögül egy hang szól,
egy békegalamb időnként turbékol,
késői gyász gyér szerelmet ér utol,
vackot vert itt magányunk mondata.

Mint eltévedt botladozó békítők,
az est sem lát a saját képétől,
mint nyitott szemű vak veréb koppan,
esttel eggyé váló padlás zugban.

Tétlen tollakként hull nehéz napunk,
mikor fáradt vállakat koptatunk,
ujjhegyekben szó ferdül bár átlátszó,
harag is születhet szerény szavunkból.

2013.04.06.

Temető a Királyhágón

Felhőbe haraptam a hegyekben,
botladozva életem szerpentinén,
éles kövek kúsztak derekamig,
hibás hangtompítón szólt a szél.

Hegyoldali kövek, olvasnivaló,
szelektől elhajló műmárványok,
műszavakkal mesélt mondandó,
nevek, kik voltak férfiak, s lányok.

Csonka kápolnáig vezet az út,
felhő lentebb mint fekvő búzatábla,
itt a remény sugarával süt a nap,
s lent az élőket temető ábra.

2013.04.05.

Barátság

Barátságok, mint hegyoldali kőtömbök,
mintha égből estek volna alá,
némelyiket fényesre csiszolja,
a váltakozó idők fagya, szele,
másikat a gond vihara mossa el.

Barátság, mintha csak egy vallás lenne,
van benne dorgálás és könyörület,
van kinek gyónni és valaki figyel rád,
s néha van akit megfeszítenek,
majd feltámad s lesz örök tűzhelyed.


2013 04.05.

Vissza a porba

Föld a földön, itt tegnap még ház állott,

az angyalok tartották a gyertyáikat,

hogy vigyázzanak a lakók büszke botlásaira,

gyermek kacagás festette meg a falakat,

hogy a fájdalom sikolyait eltakarják.

Száraz-füst illata csípte a szemeket,

miközben lágy dallamát adta otthonnak,

a mindent felélő idő huzatos árkádai alatt.

Tiszta levegő tartotta a boltíveit,

mely a háznak glóriát adott a távolból,

amikor a honi hegyekből csodálták a tájat.

Az Isten arca bújt el a kertek alatt,

ahogy a birkák mintásra rágtak mindent.

Most a föld fekszik a földön, alatta ház,

lassan folyik vissza helyére a honvágy,

most már a természet az úr, minden vége,

csak a csattanás marad, s bezár a porta,

hogy a szelek bontsák tovább vissza a porba.

2013.04.05

Lélekjelentés

Táj lépcsője hegy, benne fák a szőnyeg,
csiklandozó illatok orrunk hegyén,
vihar szele porszívóz rögös reményt,
szívós szabadság mint lelőtt őzek.

Az ember poros pallója a lélek,
szerényen szúr a szédülős magány,
emlékek közt túr a felejtős talány,
kaptárba csapó villám, haldokló méhek.

2013.04.05.

Nem a neved

Nem a neved égett belém előbb,
az a szem nyársalt fel s bújva bökött,
s arcod nyúlása, mosolya ölt meg,
nem a szépség mi áramlott belőled.

Most a nevedre rezzen a félelem,
egy sarok hol lehet szembe jössz velem,
bújok a tömegbe előled megint,
zajban is nevetésed arcul legyint.

Nem takarnak ráncok, hazugságok,
prűd prelügöket klimpiroz az átok,
bokorba szedett csalató mulatságok,
csak a bosszú bont le rozsdás rácsot.

Fülembe mászott zajok bújnak elő,
nem hallak, nem látlak csak esik eső,
s tócsákba gurulnak a múlt pillanatai,
hogy hajnali fagy tisztázza mocskait.

2013.04.04

Temetésen

Bár nem látszik nyúlik a fa, ébred  a sejt,
csendes csodálat nélkül az is selejt,
kopasz ágak csodája rejtelmesebb,
hogy hamarost pucérságát elfeledd.

Nyúlik természet s vele a gondolat,
mint bolhát rágó kutya koccan fogad,
fájdalom villám csap le szikrázó agy,
semmibe vesznek múltadért, semmi vagy.

A korod gátol örömben tetted vad,
mégis elmúlt perced a semmire marad,
ahogy állsz rókalyuknál mered szemed,
úgy nézel némán s apádat temeted.

2013.04.4.

Húzd csak, húzd bolond

Vidám felhőket old a kacagó ég,
csiklandozva repeszti néhány favég,
a meleg avarban elvérzik egy gond,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Levélágyból tekint az égő égre,
repülne, de úszik múló mérge,
vágy viszi bálba hol egy dob kong,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Mágnesként tapadsz fránya földedhez,
égre vágyón mocsokra születhetsz,
idő keze visz barátot, rokont,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Már csak kódokat látsz a zenéből,
táncoló ujjakkal zúg a keringőd,
mozdul a mellkas levegőd porond,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Zenéd húr-nélküli tiarája tested,
utolsó akkordokat is elveszted,
addigra az ég is lelkedhez leosont,
feszül az égi húr, húzd csak, húzd bolond!

2013 04.04

Gonosz ellen

Ne játssz tengerrel mert az durva,
az angyali habok beléd bújva.
kiveszik belőled az eszméletet,
s cseppfolyóssá válik a bú benned.

Ma még szelíd hullám tisztára mos,
holnap komisz csellel tüdődbe mardos,
most a szivárvány színeit csodálod,
majd elragad s mélybe húzza talárod.

Ne viccelj végtelennel, mert kinevet,
szép-arcát mutatva jóval hiteget,
míg elvakít színe, élesedik a penge,
kutat, kiismer, majd elveszel benne.

Barátokból építs várat erőset,
kő, kanál, igaz szó, hagyd a redőket,
s ha már csupasszá tett minden szavad,
gonosz ellen száz igaz szó maraszt.


2013.04.04

Tájad csak szemedé

Se tél, se tavasz, se vas se ólom,
ringó csepp csípőkkel kísért béke,
s villan egy hajnal, egy reptetett sólyom,
hogy feketében járó gyásztól óvjon.

Tájad csak szemedé, hogy könnyet szórjon,
cseppjeikből összeáll  pergő patakom,
habok cserepétől zajos szóval szóljon
tükre szürke szárnyastól zúgó tavakon.

Elnyúlik az égen egy bomló felhő,
madarak pásztorkodnak, nagy a ricsaj,
nem hagyják békén a kékítő kendőn,
szél csipkedi tollukat, szelíd, de szilaj.


2013.04.03

Magadnak felelj meg

Vonalakat húz a féltő aggály,
cudar unalmas határ naptár,
vége, ne akarj többé figyelni,
feleselni akarj, mint papagáj.

Nem, ne akarj magadra figyelni,
megfelelni mások hazugságán,
ne akarj este nagyestélyit,
ne akarj zenére táncolni,
konyhába főzni, ágyba szeretkezni.
Lázadj a kommersz ellen, minden elem
ellenedre vitáz, az ego ellen,
ne akarj éjjel aludni és nappal élni,
ne halld a gyászhírt, ha öröm akar érni,
szeress, ha utálnak, szeresd magad,
mindenkitől butának, csak te maradsz,
ne rúzsként írj és pofozd fel magad,
szeress és sírj, ne kérdezd, hogy viszont,
ne nézd, mit nem szeretsz és, csak ne tedd meg,
főzz egy életet, ehetőt de ne cseleset.
Ugorj, ha nem mersz és ne, ha kell,
repülj, ha nem hagynak, de sose ess el,
boldog mosolyt varrjál arcodra,
jön az öröm, a komoly, ha ő is azt akarja.

Akkor csak akkor létre felállhatsz,
büszkén kiálts bohócot a világnak!
Bohóc vagyok, sírjon a sűrű bánat!
Ha senki nem szeret,
akkor is kell szeretni a vágyat.

2013.04.03

A dogma

Ragadozók korában épít a nyomorra vagyont a tollas szárnyalók nemzedéke, hogy bitót ácsoljon a hitből és a rajongásból, temetetlen holtakat hagyva a ki sem ásott lövészárkok terveinek nyomán. Zakatolnak a mindent állító bűzös hajnalt taposók korlátolt mellényes gazdasági nyomorultjai. Éhségből kovácsolt koronák csillogása téveszt meg ezernyi bűnös lelket, akik hiszik a maguk igazságát, hogy aztán szembesülve tagadják meg elődeik tanításait. Most jó a nép, akik még nyernek, elhiszik a mesét, amelyben egy külső erő veri a kertjüket határoló aranykapukkal vértezett határaikat, melyen csak a csömör lúgos mocskos grafitja csordogál a szép zöld gyepjükre. Még védik a szeretteik jogát, közben nyakig taposnak a kiteljesedés hiányában, amely vak szemeikben a Kánaánt testesíti meg, de késő lesz, amikor a levegő után kapkodva ők is belesüppednek a semmit körülvevő alamuszi tervek mocsarába. Akkor ők is önként vetnek véget a gazdag vasárnapi levesekkel fémjelzett családi vacsoráknak, amelyben a fele családjuk tehetetlenségét az ügyetlenségükkel keverve elfordulnak nemcsak az idegen éhezőktől egy cél érdekében, hogy nekik jusson még valami fájdalommentesen. A fájdalom eléri őket is, amikor már késő lesz a kutyákat uszítani a betolakodó idegen dogmák ellen. A nép élve temeti el a tudását, amit őseitől sem fogad már el. Nem attól nagy a nemzet, hogy kirekeszt, hanem attól, hogy befogadó. A túlélés ösztöneit meghazudtolva szajkózzák a megvásárolt kényelemért a rög szent kötelékét már-már istenítő ferde vallásokat csámcsogó gulyászabálók örömére. Kifordult világ vár arra, aki még nem esett ki a süttető serpenyőből, de szájuk duplán tele lesz a föld keserű ízével, amelyért harcoltak, amit már régen elvesztettek, de mindenkit kitagadtak, akitől megtudhatták volna az egyszerű valóságot. Ébredésükre esély sincs, és a nemzet halála elkerülhetetlen egy olyan réteg nyomására, akik ennek az ellenkezőjét szajkózzák. Talán te leszel a következő, talán én leszek a következő, talán már mi vagyunk a következők, akiknek esélye a zéró szint alattiról sohasem-volt időket lazít meg, hogy maga alá temessen a bánat és megbánás cseppnyi esélye nélkül.

Semmilyen valami

Olyan semmilyen ez a valami,
réteken bújó ráncokat takaró
remélhető áldásos szép napok.
csak cseng a pusztába punnyadva.

Előveszem jelenem mint az aprót,
fizetek, távozásom jövőbe nyúló,
a végtelen várakozás véget ér,
nem számít szökésem múltba mit ér.

Figyelmem, mint felzavart madársereg,
zajjal, éllel édes borral torkomban,
bódulattalan altató, szeget ver,
csónakomba ahol tettem hever.

Újra csitt, csillagokkal szédülök,
párat talán eltakar a kedvem,
majd újra a régi lesz a színem,
csak csitt, várj míg jön hajnal velem.

2013.04.02

Tiszta-vizű forrás

Testem az érzések kopott járdája, törve, taposva benne lezuhant szilva cefrésedik, részeg hangyák mulatnak, árnyékok csíkjai közt fények játszanak vakító szárító jelenetet a hadüzenetből. Közel hozzá tépett bokor rendezi pucér ágait sikítozva, rohanna száguldó idővel a sötétbe. Csak az est hoz hűs megnyugvást, gyertyafény hangulatából kilépve lobban az eszmélete, újra este, talán több mint a fény a bor a pezsgő, bőrétől szabaduló pár sem észleli a világégést, szomjukat oltja örömkönnyeik édeskés kumisza, lánctalpakon a pucérság, és kés a gyengéd hűs vas, tompítja az éles fájdalmas csomóikat. Gabalyodik a hangos gondolat, kemencéjében izzik a mindent elnyomó vad őrült odaadás szolgasága. Csak a roló áll nyitott szájjal, csodálva ezt a színpadi kongást, ütemes rengéseiben veszik el a tudat felsőbbrendűsége. Csak a roló áll nyitott szájjal, csodálva ezt a színpadi kongást, ütemes rengéseiben veszik el a tudat nyitottsága. Az ismeretlenség nyitottsága varázsol őszinte tiszta-vizű forrást, mely éltető erejét egyszer elvesztve minden megváltozik.

2013.04.02

Örök

Minden pillanat halotti emlék,
melyen túl már csak a jelen
kószál türelmetlen telihold arccal,
hogy az ő szíve is megálljon,
meredjen és a múltat szaporítsa.

Minden szerelem halotti emlék,
melynél az átok csak remél,
vígan kacagja lázas pulzusát,
az idő bosszúja ez a szép világ.
Hiába is esem arcod merengő,
nyugtatón nevető hideg kútjába.

Minden barát csak halotti emlék,
csalatott, elárult emberi termék,
nem eladó, csak viszi tovább a szél,
az idő szele, mely sohasem fél.
s átadja magát az új kalandnak.

Minden tudásunk halotti emlék,
elhaltak, bölcsek, adták s vették,
az idő eljárt felettük, ahogy most veled,
visszahozhatatlanok a vidám percek,
a gyász, a szomorúság is mind a múlt,
földalatti képtár az amihez nyúlsz,

Csak a szerelem örök érvényű időtlen,
vaspánt, korbáccsal, kő kínba dőlten.

2013.04.02

Jók voltunk

Jók voltunk, mert jónak születünk,
csak a sors babrál, mocskos sors,
szánkra fegyverként adta a szó ostort,
s tollal szapul ostobákat a kezünk.
Jók voltunk, mert jónak születünk,

Nem minden az égből jön

Faként állok egyedül a mezőn,
csupasz ágaim ég felé kérdőn
recsegnek, ropognak irigy imát.

Szél szakít, tél töri ezer levelem,
mégsem érem el az íves fellegem,
hogy a szerelmet találjam oda fent.

Tavasz öltöztet, nyár nyújt métereket,
s várom a szívdobbanást, a kék eget,
vágyó ágaim felhőknek integet.

Dobban a föld, forró fejsze csattog,
derékba törik az el nem ért álmot,
hogy eldőlve lássam a boldogságot.

A mezőn ezer rajongóm csak rám várt,
eget vágytam s lábamnál az igaz társ?
Itt lent boldogság ölel s semmi nem árt.

2013.04.01

Csere-bere

Költők hűlt helyével hogy számolsz el,
elhordott hegyekre hogy mászol fel,
folyók elhalnak völgy nélkülii avarba.

A néma lírát sem köszönti tavasz,
mint kézben a kakas nélkül ravasz,
a kiáltás nélküli hullámzó visszhang.

De a lepedőnket még éri a nap,
s hangszereink teste dorombolhat,
a nyár sem jó híre az elmúlásnak.

A semmi része tulajdona jutott,
mint kerék nélküli szekér futott,
s helyben hagy szavak kénköves sava.

Hát így szárnyalhat gőgös gondolat,
retúr jegyet váltok a csillagoknak,
s nyárért cserébe kapom a tavaszt.

2013 04.01

Elengedlek, megfognálak*

Elengedlek,
megfognálak,
de csak a folyóm vagy
kezeimből kifolyhatsz.

Elengedlek,
megfognálak,
örök idők násza vagy
kezedhez gyönyör tapad.

Elengedlek,
megfognálak,
csillagokhoz olvad fényed,
anyáskodó mesterséged

Elengedlek,
megfognálak,
ajkad szóvirágok vázája,
benne száradok nem hiába.

2013.04.01

Lejtőn

Kerék testem égeti utam koptatott köveit,
megrándul és koccan a tengely,
hogy a zsír után kiáltson,
de hosszú még a lejtő,
s ott lent a völgyben
csak a kemence éhségét lesz erőm táplálni.

2013.04.01

Szavak korbácsa

Gondolatfelhők, rövid est, hosszú boros hangulat, füstölgő nyitottságunk már-már erotikus andante, hallgatásmentes csendszoba, a korty bor szólít történet dallamra, füstben mért idők testvéri lágy zenéje rezdül a léghúrokon, hullámzó akkordjait elvarázsolja a pszichológia.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.
A képek rabjai rácsaikat tekintik sorvezetőnek, a lázadás cseppnyi hevessége nélkül,
pucér gondolatok csak még erősebben öltöztetnek egy századnyi divat fészkükre tekintve, az intellektuális mátrix szoba kocka vára, tornya a rekesztés nélküli csonttorony faragott mása.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.
A történetekbe belekattogó, roppanó szekrények szava a radiátor is szót kér, de nincs válasz, a társgondolatokból ezek kizárva. Óriások gúzsba-kötve táncolnak így mint a réten a nárcisz a vihar szele után kiáltva.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.

2013.04.01

Késői tavasz

Mosolyodtól lüktet a föld,
vidámságból éled a zöld,
napfényt kacsint a szeretet,
emléktől meleg tenyered,
tavasz ujjával csiklandoz,
éledő reményt a mához.
Nyárfák háncsa a gondolat,
levéllel veszt a kárhozat,
öltözik az erdő télből,
cudar hideg frissességből.
A szél a kedvenc nagynéni,
fák közt szeretőjét kéri.
Megkapja bérletét s vidám,
holdon ülhet a páholyán.
Kezdődik egy új színdarab,
kellékből épít múltakat.
Tavasz simítja kedvesét,
hinni akarja a mesét.
Fekete függönye felmegy,
vakok titkon segítenek.
Nyiss szemet csendes csodára,
hisz Nap is nevet holdjára.
Hűs est hoz békét a tájra,
aludj, pihenj rá csókjára.


2013.04.01

Rettegők

Hallgat a város, hallgat a nép,
szájukat fogja félelem s éhség,
magába motyogók zaja szól csak,
perlekedők, szidják saját sorsukat.

Csak a bűnösök hangja robbanó
teremnek kárt mit vetnek korhadó,
fáradt fegyverrel futnak az ellenre,
s jót akarók vannak  megrettenve.

2013 04.01