Nem én égek

Nem én égek, a szoba perzsel engem,
íriszemből mosolyom támad, benne
a napot tükrözi táncot űző szemed,
csak egy hullám s nélküled nyomul a csend.

Az élet viharja a házak felett,
hulláma dönti a kéményeket,
de huzatra talál a meleg otthon,
a szeretet tüze rajzol a kormon.

Bomlanak falaim*

A remény toporog a küszöbön,
hófehér lelke kopog az ablakon,
csak szaladgálok keresem kulcsom,
ha bejön, kinek mondjam; Köszönöm!

Lélegzetem vetettem orrom alá,
s aurámon nyíltak a jégvirágok,
a boldogságtól most sem zihálok,
morzsán élek. Mikor kapom a javát?

Bomlanak falaim, tetterőm bontja,
segít egy angyal öröklét mosolya,
bújik a csendes est, talán rokona
a boldogság, hogy felém fényét ontja.

Beszél a város

A repkedő madarak oly boldogok,
mint bohóc halak, ritmust vernek nyomok,
hallod? ...zajt zúgva zümmög a város,
engedem a szellőt, mert tüzet tárok.

Fülemben ezer éj éneke sző terhet,
mintha csak zúgna csigaháznyi cserfet,
elmarad a dal, mindenki mást mesél,
csak földi felhők habos csendje zenél.

Meleg van, nyitott ablak szárnya repdes,
puha posztó rabságból eget verdes,
csak csendben csoszog egy kora esti zajt
a falról folyó fény... senkit nem zavart.

Ásít a repedés, látsz pőre falat,
rég megállt, tovább már nem szalad,
nyugalma nyáresti fülledt pletyka,
sikkant a csitt... borral tartott kvaterka.

Nyár*

Forró sűrű az éjszaka mint édes melasz,
ahogy a kanál, megáll benne a gondolat,
versenyt futnak rajtunk az izzadság cseppek,
a vágy sem csillapszik, csak csöndben hűst tettet.

Pólusainkba ivódik a nyegle nyár,
a Nap kacagva keserítve ontja magát,
s kérgedbe kondicionál boldog béke,
nyárnak, boldog létnek sose legyen vége.

Pillanat

Hiányod függönyét
lengeti szél ablakomon,
s szilaj ostorként
a bőrömbe harap,
idő festi arcodat az égre,
kínozza szemem,
hogy nélküled keserű
múlttá váljon a jelen.

Pillanat poroszkál,
a percek sebhelye
bő vérrel szalutál.

Magányodba*

Ölelésed örök, s akár a zuhanás,
lágy szellő benne a csók, amit adsz,
s fojtogató az öröklött pillantás,
amely génekbe zúdított  haraszt.
Burjánzó léptekkel lopakodsz,
a bizonytalan is biztosított,
mikor ragyogó rizs-szemekkel kapkodsz.
Száraz a léted s a lelked szomjas,
ártalmasokkal ostorozod magad.
De talán egyszer, ha megengeded,
a ráncaidon a simítás leszek,
és hogy ne felejtsd el soha nevem,
magamat magányodba becézgetem.

Engedj be*

Miattad és belőled él a remény,
séta az életkörúton kőkemény,
s míg bocsánatot kér a bánat,
csak egy üres pad marad utánad.
Perlekedik a szél a felhőkkel,
megérinteni nem tudja semmivel,
szakadnak foszlányai a tej-árnak,
a kényszer nem marad utánad.
Ragyog robusztus életem,
ha nem vagy, visz át az éteren.
Te szeress cserepes magány nélkül,
az ég hiába szakad rád, csak szédülj,
keress, kutass az áttetsző magányban,
engedj be, ölelj az utolsó szobádban.
A tükröd vagyok, csak azt látsz ami vagy,
a tölgyfasor hajlik, s megbotlik árnyadba.

Fura farkasok

Fura farkasok járnak a városban,
s áporodott porszemek falnak fel,
dagadt fejjel köszön a szúrós szmog,
s levakar magáról a forgalom.

Átlépheted az idő zajos percét,
és míg hosszú sorok biccentenek
baljós hiányt a gondolatoknak,
addig kerülget a morcos magány,

Ha kell vetítenek neked napot,
az égre sem kell nézned - láthatod,
s magzati pózban pufogó tömeget
nem a születés, közöny hajtja meg.

Nyiss ablakot

Ne
reszelj rést
a boldogságra,
csak
nyiss ablakot,
és szabadság
szellőjében
fürödve
rácsaidba
olvadok.

Színezz percekkel

A test szava feszengve fecseg, röpköd,
lépések lopnak pajzán pillanatot,
egy mozdulat egy pillantást kapott,
s csillogó percek kötnek a röghöz.

Még vetkőztet az órák múlása,
s ha évezred hosszú nap letelik,
magától menetel a pásztor óra,
hogy boldogsággal büntessen vágya.

Ne engedd közel a kínos szürkét,
színezz percekkel, mint kicsi lány a lapot,
úgy satírozz ki minden elmúlt napot,
mely nélkülem telt s szúrt mint a tüskék.


Nagy Gizella Zizzenetek
Gyuri, most jöttem rá a titkodra! Mindig is tetszettek a verseid, és igazán nem értettem magam sem, hogy miért? Játékosan, szeretettel kevered eggyé a különböző jelentésű szavakat, fogalmakat, akár leradírozol belőlük, akár át is rajzolod azokat, és kiszínezed velük a Világot!

Köszönöm Gizella!

Válaszolsz*

Ne szólíts meg tagadó testeddel,
hallgattasd el a fojtó átkot,
Nézz az ég rengetegébe,
s szólj szavaid varázsával.
Lám magzati pózban jövőd,
s vajúdásra kárhoztatva,
csak cserfes fák a felnövők.
Majd természet szemébe tekintek,
sugara esetlenség gyógyítója,
turbékol s felröppen egy szó,
s te válaszolsz a csillagokkal.

Ki vagy te

Bűntelen ki jól takarja tetteit,
ahogy takarja lány lobbanó kebleit.
Szüntelen életünk vadhús-sebekkel,
ég a természet kínzó kegyekkel.

Reggeleidben a  születés heve,
átjár a léha növekedés kereke,
izmaink híre estére robban,
mikor mulatsz a bogár csak koppan.

Elhullott lélegzetekből élünk,
mint guberátor lomtalanítók.

Látványtérkép

Kockát sem hánynak
felhők s a jég se gömb,
szemeddel járva
könny-bakancsodban,
felsétálhatsz az égre,
sehol egy göröngy.

Szemednek a Nap
Mariana-árka,
látvány túra tára,
határa az elme,
s bakancsodhoz lassan
már járna bárka.

Kusza térképed
bevérző erek,
s utad csitítja
csoda csillag este,
eme úti-hírrel is
csak közhelyt vetek?

Édes ébresztőm*

Édes ébresztőm lopakodva lépked,
mint felkelő Nap mosolya éltet,
csodás álomból csodás az élet,
mint reggeli rádióm ad kedvességet.

Ablakom virága világok világa,
illat csengettyű hatol az aurába,
angyal ébreszt kétséget repeszt,
zöld bolygók pályája szépséget mereszt.

Csak egy csók*

...hallgatagon hozzád bújva békülök
a világ egyszerűen engedékeny
csábító csillagaival
most mint régen rád hallgatok megint
ahogy létezel az létezett látensen
már régen a szívembe zárva
kővé vált alakom olvadóban
a növő nap hőjével hadakozva
tiannaként túrom tincseidet
súgom a szót szerető lelkedbe
bókoktól mentes hangon
fizetségem főúri trónusod terme
te törsz tőben és repeszted
a kietlen köddé váló vagyonom
csonthéjam csorba szilánkjai
sértik bársony bőröd bujaságát
és serkenő sűrű véreddel vigasztalsz
hogy összetörjenek önző kínjaim
mosolyt adsz s örökre összeforrnak
izzó ajkainkon a több szótagú szavak...

Az idő csalán*

Az idő font lelkemre kosarat,
s míg ifjúság vásárában kutattam,
nem csak a fák lettek magasabbak.
Forrásként születve tóvá apadtam.

Az idő font lelkemre kosarat,
s csillagok fényében fürödhettem,
de nem szakított szélre a gondolat,
mikor varázsló véremet neveltem.

Az idő font lelkemre kosarat,
benne szúrós, száraz törek a magány,
csak egy kéz puhíthatja alakomat,
nem bánthat már az idő csalán.

Pipacsok

Pipacsok zarándokolnak a réten,
pirosuk festik a zöld utat, a képet,
merész vezeklésük alatt csendben,
elfogy a fény, remény a túlélésben.

Alázat piros sora rendez lelket,
napnak térnek meg és vezekelnek,
rikító szín mögött mérges mákgubók
bújva, báj nélkül hoznak áldozatot.

Rubóczki Béla képe

Csillag csaták

Csendbe csobban egy csöppnyi csitt,
egy szóvarázslat szólalt meg nem kicsit.
Szóra szállt a gondolat gőgös része,
ez az Univerzum kicsi egésze.

Csillag csatákban győz gyáva hold,
éji égen fénye szemedbe hatolt,
ködbe burkolt bájos bujaságod,
felidézi régi remek ifjúságod.

Aztán újra csobban csendes csókod,
nem figyelsz csak csacsogod bókod,
repül remény régi roppant módon,
test törik, de nem látszik libidódon.

Jövők üzenete

Hull az eső, mint könyvből a gondolat,

s cseppek betűiből futó fondorlat

rakódik száraz, szenes tűzhelyére.

Hull és nem futnak el a fák, növények,

mint hatalmas fürdőben, vígan élnek

a mának köszönhető vett vizének.

Nyúlnak a cseppek kebelformára,

s egyesülnek a fákról lefolyva,

vidám, csendes dalban oszolva.

Természet karmester mossa szennyesét,

takarja bánatát, mosolya szerteszét

folyva dalolja jövők üzenetét.

Cédrusfa

Cédrusfa, cédrusfa,
vakító illata.
Puha száron nő a cédrus,
erősödve reped kérge,
nem a sebeknek miértje.

Cédrusfa, cédrusfa,
vakító illata.
Markolja fáradt földanyát,
gyökerének frissessége,
nem sebeknek miértje.

Cédrusfa, cédrusfa,
vakító illata.
Ágainak vége ujja,
tapogat szürke éjben,
nem a sebeknek miértje.

Cédrusfa, cédrusfa,
vakító illata.
Levél hull az ősz asztalán,
üzenetek kézbesítve,
nem a sebeknek miértje.