Magányodba*

Ölelésed örök, s akár a zuhanás,
lágy szellő benne a csók, amit adsz,
s fojtogató az öröklött pillantás,
amely génekbe zúdított  haraszt.
Burjánzó léptekkel lopakodsz,
a bizonytalan is biztosított,
mikor ragyogó rizs-szemekkel kapkodsz.
Száraz a léted s a lelked szomjas,
ártalmasokkal ostorozod magad.
De talán egyszer, ha megengeded,
a ráncaidon a simítás leszek,
és hogy ne felejtsd el soha nevem,
magamat magányodba becézgetem.