A dogma

Ragadozók korában épít a nyomorra vagyont a tollas szárnyalók nemzedéke, hogy bitót ácsoljon a hitből és a rajongásból, temetetlen holtakat hagyva a ki sem ásott lövészárkok terveinek nyomán. Zakatolnak a mindent állító bűzös hajnalt taposók korlátolt mellényes gazdasági nyomorultjai. Éhségből kovácsolt koronák csillogása téveszt meg ezernyi bűnös lelket, akik hiszik a maguk igazságát, hogy aztán szembesülve tagadják meg elődeik tanításait. Most jó a nép, akik még nyernek, elhiszik a mesét, amelyben egy külső erő veri a kertjüket határoló aranykapukkal vértezett határaikat, melyen csak a csömör lúgos mocskos grafitja csordogál a szép zöld gyepjükre. Még védik a szeretteik jogát, közben nyakig taposnak a kiteljesedés hiányában, amely vak szemeikben a Kánaánt testesíti meg, de késő lesz, amikor a levegő után kapkodva ők is belesüppednek a semmit körülvevő alamuszi tervek mocsarába. Akkor ők is önként vetnek véget a gazdag vasárnapi levesekkel fémjelzett családi vacsoráknak, amelyben a fele családjuk tehetetlenségét az ügyetlenségükkel keverve elfordulnak nemcsak az idegen éhezőktől egy cél érdekében, hogy nekik jusson még valami fájdalommentesen. A fájdalom eléri őket is, amikor már késő lesz a kutyákat uszítani a betolakodó idegen dogmák ellen. A nép élve temeti el a tudását, amit őseitől sem fogad már el. Nem attól nagy a nemzet, hogy kirekeszt, hanem attól, hogy befogadó. A túlélés ösztöneit meghazudtolva szajkózzák a megvásárolt kényelemért a rög szent kötelékét már-már istenítő ferde vallásokat csámcsogó gulyászabálók örömére. Kifordult világ vár arra, aki még nem esett ki a süttető serpenyőből, de szájuk duplán tele lesz a föld keserű ízével, amelyért harcoltak, amit már régen elvesztettek, de mindenkit kitagadtak, akitől megtudhatták volna az egyszerű valóságot. Ébredésükre esély sincs, és a nemzet halála elkerülhetetlen egy olyan réteg nyomására, akik ennek az ellenkezőjét szajkózzák. Talán te leszel a következő, talán én leszek a következő, talán már mi vagyunk a következők, akiknek esélye a zéró szint alattiról sohasem-volt időket lazít meg, hogy maga alá temessen a bánat és megbánás cseppnyi esélye nélkül.