Tiszta idők

Az esti ég tiszta, és módos türelmével
terelgeti, képeibe csillagjait.
Bor nélkül is kábán égünk, nagy termetével
a perc is félti vígságunk gondolatait.

Ahogy a rozsdás padok szépülnek,
a heves tini-szerelmek ölelésén,
olyan a múló idő is a lélekben,
szarkalábak lesznek az évekből.

A gondolat tiszta, bölcs következtető,
s álmokból rakja össze a magányt,
hogy az élete rút gondjait féltő
gonddal hagyja élőkre, mint talányt.

Szólító

Távoli tájakra küldtem az estét,
amely egykor körém szőtte a magányt,
de még bőrömön érzem a csalánt,
már csak csillagképszerű hám-festék.

Úgy hiszem, itt hallgatódzik az öröm,
kertek alján még zúgnak a motorok,
ahogy a bűnöst irtják a robotok,
s magam hajnal hangos szavára töröm.

Érzem szívhangomat, kalapál, erős,
eddig siket fülemben hiába szólt,
most értem, csak jobb napokért szórt
szinuszt, és lélek-csontom így lett velős.

Száműztem az ordító ősi-csöndet,
fájdalmak helyén rozsdás lakat lóg,
nincs kulcs, nincs kín, és sötét monológ,
itt szókkal szólító szeretet csönget.

Minden változó

Napunk órákba dobálja múló perceit,
a perc nem beszél, pedig mindig ténykedik.

Buszok sárgaságát fedi performansz sár,
s szűrt reklám a benne ülők unós arcát.

Változó minden. Hajnalban rég nem kolompol
az üszők nyakán bádog, a teherautón

már nem zörög a nyakig fehér tejes-üveg,
zacskókba zárt világokban pihen tüzed.

Az utcai fák belehíztak világunkba,
vaskos derekuk tartja kisdedként ágaikat,

s idő múltával felejt alattuk a fáradt zöld,
eltűnő emlék az úr, nem a Nap éget, a Föld.

A hold az égen ugyanaz a pajkos hölgy,
űrbe száguldunk, ez foltos szélvédőnk,

bánattakarónk az esők friss eleme,
a mosolyból táplálkozó fény-veleje.