Szólító

Távoli tájakra küldtem az estét,
amely egykor körém szőtte a magányt,
de még bőrömön érzem a csalánt,
már csak csillagképszerű hám-festék.

Úgy hiszem, itt hallgatódzik az öröm,
kertek alján még zúgnak a motorok,
ahogy a bűnöst irtják a robotok,
s magam hajnal hangos szavára töröm.

Érzem szívhangomat, kalapál, erős,
eddig siket fülemben hiába szólt,
most értem, csak jobb napokért szórt
szinuszt, és lélek-csontom így lett velős.

Száműztem az ordító ősi-csöndet,
fájdalmak helyén rozsdás lakat lóg,
nincs kulcs, nincs kín, és sötét monológ,
itt szókkal szólító szeretet csönget.