Otthon muzsikál

Ében-színű gyapjút szőtt a téli est,
szövetén átüt a nap, csillagokat fest.
Az árnyék, csak repedezett korom,
a gondolat, kimondható bölcs-orom.

A sötétség, most hűs bársony lehelet,
lépések közt bukdácsol egy sziluett,
falra mászik, s fülébe zuhan zaja,
amint kopogva beszél a sarkak baja.

A láb süket, siet, a tüdő zihál,
fülében, csak az otthon muzsikál,
ütemet sem vált, nem fél, nem néz hátra,
hűlt testét kályha-tűz ölelés várja.

Didergő

Ködfüggönyt szőtt
a decemberi Nap,
kristályai tejfehéren
világítanak,
az eső gyermeke
könyörög benne,
csak tél keze legyint
testbe dideregve.

Emlékkönyv

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak boldog arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a sarki zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, a jelen raszteres részén,
tört járdaszélére aszfalt is kiönt,
lábnyomoktól elkopott emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

***

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak most az arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a körúti zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, jelenünk raszteres részén,
tört járdaszélére az aszfalt kiönt,
mint lábnyomoktól elnyűtt emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak a csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal az ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

Szó-csempék

Egy magányból írtam ki magam,
hol erény volt a szűkség,
de füstös andalgó sorsunkat
sokáig nyomta ódon hűség.
Mást látunk már, mást értünk,
mégis egyre forr a rezgés,
és hullámain lopva lovagol
a késői érett, érintő féltés.

Most érzésekkel érint a nap,
perzselő vágyat huzigál,
zizegve fülemre kiált a csend,
amint lélegzeted muzsikál.
A lencséink összekoccannak,
fókuszálnak a féltő esték,
hangrobbanással ölelkezünk,
és szikráznak a szó-csempék.

A legfényesebb

A hópelyhek oly hevesen hullanak,
alakzatuk egy-egy csillagrendszer,
benne él ezer-víz, tűz, tenger,
rejt életet és mikron-bolygókat.

Hoztál nekem ezer csillagrendszert,
hogy szótlan sziluetted hó ezüstözte,
lehelt csóktól híztak igazgyöngyre,
de szemed hozta a legfényesebbet.

Tavasz óra

Hideg rostélya van a téli napnak,
halad a nyikorgó jégpáncél,
szikét tart kezében a szél,
s metszi arcát véresre a bátraknak.

Csasztuskát zúgnak a fagyos fák,
kontúrjába kap metszőkezű hideg,
rémkép csak éjszakákban fityeg,
tűzhely felejteti a téli drámát.

Vidám nyári fodra ráfagyott a tóra,
fagyos köhintés ez az évszak,
varázs-színű vastag ruhát kap a nap,
ködön sejlő mosolya, a tavasz óra.

Álmodozz

Ami megtörtént sosem ér véget,
a mosoly barázdája rád világít,
ráncok fonatán nem látszik méreg,
s lecsukott szemhéjad sem irányít.

Az álmod eggyé válik veled,
érzed a hullámzó hajtincseket,
görbül a tér, a levegőt veszed,
taszítod végül vonzod a bérceket.

Délután

Már megint részeg ez a ház,
égnek ágaskodó ablaksorok,
vagy szemem csalja a hibát?
utánozza nyíló társát a konok.

Hosszú árnyéka a délutánnak,
de kineveti egy felnőtt fa árnya,
mikor rémeket sugallni akar,
hát helyet kínál madárnyi szárnya.

Szótlanság utcái

Egy város levesébe pottyantál,
ahogy tűzifának vágják a fenyőt,
melynek tüze kicsit könnyen lóbál,
így válik vidék fűszerévé erőd.

A házak felett ég a mosoly-kékje,
bátran kedvre deríti dús dolgát,
mint a felhők lófarkának ménje
elől, úgy ered erőddé a kívánság.

Szótlanság szenderít készre,
nehéz béred követel még-még erőt,
már kezedben a kölcsön receptje,
kér még csipetnyi hajnali mezőt.

Virágok lobbannak, mint égő fáklya,
a korszakod sem árthat senkinek,
így szédülsz egy színes kavalkádba,
s éltetnek a szótlan csók-enzimek.