Szó-csempék

Egy magányból írtam ki magam,
hol erény volt a szűkség,
de füstös andalgó sorsunkat
sokáig nyomta ódon hűség.
Mást látunk már, mást értünk,
mégis egyre forr a rezgés,
és hullámain lopva lovagol
a késői érett, érintő féltés.

Most érzésekkel érint a nap,
perzselő vágyat huzigál,
zizegve fülemre kiált a csend,
amint lélegzeted muzsikál.
A lencséink összekoccannak,
fókuszálnak a féltő esték,
hangrobbanással ölelkezünk,
és szikráznak a szó-csempék.