Szótlanság utcái

Egy város levesébe pottyantál,
ahogy tűzifának vágják a fenyőt,
melynek tüze kicsit könnyen lóbál,
így válik vidék fűszerévé erőd.

A házak felett ég a mosoly-kékje,
bátran kedvre deríti dús dolgát,
mint a felhők lófarkának ménje
elől, úgy ered erőddé a kívánság.

Szótlanság szenderít készre,
nehéz béred követel még-még erőt,
már kezedben a kölcsön receptje,
kér még csipetnyi hajnali mezőt.

Virágok lobbannak, mint égő fáklya,
a korszakod sem árthat senkinek,
így szédülsz egy színes kavalkádba,
s éltetnek a szótlan csók-enzimek.