Ájulás

Levegő súlya bárdként hasít,
kábulatba menekül az elme,
hogy onnan, mint föld alól ássa,
kaparja magát az eszméletbe.

Először a szédülés nem ereszt,
lágyan enyhíti a fájdalmat,
majd egy szürke spirált gerjeszt,
így taszítja rám az ártalmat.

A pillanatom káoszba tekint,
mely lerendez, a földbe verve,
s gravitálatlan vízszintbe lapít,
lejjebb már nem is tehetne.

Aztán az ébredés, oly szép,
ahogy a fények táncolnak,
szememben ezer orsó fonál ég,
pírt ad az éledő ráncoknak

Lebeg a test, közelít a küzdés,
mordul a simogatón hű némaság,
zajos munkában az újjászületés,
karcoló illat, ismerős bénaság.

Lüktető hajszálerek pókfonalán
méri a vér zaját, s fáj a mozdulat,
újra zsibbadok, újra jó a vágy,
csak szívem állt meg, ő így mulat.

Széles L. Gábor képe

Mint barackvirág

Álmok útjáról érkezünk, mint esőcsepp,
ahogy egy napsugár cirógatva ébreszt.
Bezárt szemhéját fénycsókkal bontja,
legyen kiváltság, szerelmének szomja.

Nyíló világ a képzelet köd-itta gyolcsa,
pilláink ernyője a világ végtelen sorsa,
tóvá duzzadó szemünkben csillan egy kép,
test igen, szerelem nem hal semmiképp.

A test vonalán feszül az érzelem húr,
különös dalt penget, csak egy trubadúr,
dalával olvadó csókot kap a világ,
aztán csendben elhull, mint barackvirág.

Száll dallama

Testvérré fogadja líra a zenét,
hogy tánclépésben a sorokat rója,
hangsúlya kottázza téma ütemét,
s alliterált szavaktól szép mosolya.

Tipegőn topog kedves költői kép,
minden lelket szóló táncra késztet,
majd sarokra serény koppanást kér,
s szívre szenvedély-zománc kérget.

Súlyokat visel könnyed oldala,
szelíd szele néma kérdést sejdít,
egyre közelebb jő... száll dallama,
sejtető sora a lelkekért leng itt.

Szeretem leső

Esőcseppek virgácsokban verekednek,
pedig a dolgok mind napbarnított kezek,
Felhő kiáltását kottázza kacagó por,
mely dacos dőre dagonyába sodor,
szeretem leső, szeretem percek.

Lucskos ruhába kap a csecsemő szél,
szakad a kötél, vitorlát bont a tél,
Kimondatlan kívánság, csüggedő harc,

kovács nélküli vas a béke-sarc,
szeretem leső, szeretem percek.

Még hezitál a világ, honnan, vagy mi-felől,
az idő mezítlábas lába  mozdul legelöl,
szeretem leső, szeretem percek.

esőcseppek virgácsokban

verekednek a dolgok csak

kerek napbarnított kezek

felhő kiáltást kottáz

a kacagó por

mely dacos dőre

dagonyát sodor

felhő ruhába kap

a tudatlan szél

szakadó kötényéből

vitorlát bont a tél

kimondatlan kívánság

csüggedetlen harc

kovács nélküli üllő

a baljós béke-arc

még hezitál a világ

honnan vagy mi-felől

az idő mezítlábas lába  

felváltva mindig legelöl

ezek a szeretem leső

szeretem percek

 

 

esőcseppek virgácsokban verekednek

és a dolgok csak kerek napbarnított kezek

felhő kiáltást kottáz a kacagó por

mely dacos dőre dagonyába sodor

rongyos ruhába kap a tudatlan szél

szakadó kötényből vitorlát bont a tél

kimondatlan kívánság csüggedetlen harc

kovács nélküli üllő a baljós béke-arc

még hezitál a világ

- honnan vagy mi-felől

az idő mezítlábas lába

felváltva de mindig legelöl

ezek a szeretem leső

szeretem percek

 (2021)

 

 

Belső herceg

Feneketlen gondolatok taván,
szél mintás vizet rajzol a lét,
tükrén lustán ring a fáradság
megtűrt avítt csónakja,
csak friss harmatod csókja él,
hogy életre ébresztve dolgozz
tovább, a boldogság-betevődért.

A magad belső hercege vagy,
koronádat el nem adhatod,
azt megkapja, akinek kijár,
ráhangolódsz, vagy belé mártod
a szelíd színes üvegcsempék árnyát,
hogy csukott szemekkel láttasd
elkerülni, a sötétség rideg szárnyát.

Nevess vissza a bohócodra,
ne a csorgó cseppeket lásd,
az ördögöt verd vissza mosollyal,
ne etesd kövérre céltalan napját,
még jótevőd lesz a célod kovácsa,
ő patkolja meg a jövőd lovát,
hogy a boldogságot arcodra szántsa.