Ájulás

Levegő súlya bárdként hasít,
kábulatba menekül az elme,
hogy onnan, mint föld alól ássa,
kaparja magát az eszméletbe.

Először a szédülés nem ereszt,
lágyan enyhíti a fájdalmat,
majd egy szürke spirált gerjeszt,
így taszítja rám az ártalmat.

A pillanatom káoszba tekint,
mely lerendez, a földbe verve,
s gravitálatlan vízszintbe lapít,
lejjebb már nem is tehetne.

Aztán az ébredés, oly szép,
ahogy a fények táncolnak,
szememben ezer orsó fonál ég,
pírt ad az éledő ráncoknak

Lebeg a test, közelít a küzdés,
mordul a simogatón hű némaság,
zajos munkában az újjászületés,
karcoló illat, ismerős bénaság.

Lüktető hajszálerek pókfonalán
méri a vér zaját, s fáj a mozdulat,
újra zsibbadok, újra jó a vágy,
csak szívem állt meg, ő így mulat.

Széles L. Gábor képe