Forró nyár

A fénytől az árnyékok nyújtóznak
mint egy naiv festő álmában
körötte porszem léleknyomok
táncolnak egy különös keringőre
mely dallamát közös lélegzetünk
komponálja orr s száj orchestrára
most csicsergős pletyka-nyár muzsikál
különös polka ritmusát adja a séta
léptünk nyomán kő is forrón szalutál
csak a fák nem rohannak zizzenő
leveleik a ritmust veszik csak át
egy különös búcsút integetnek
s barátként bólintanak legközelebb.

A világ fűtengere*

Rizsszemnyi ékszered kacsint le
a nagy égő rengetegedből
vadregényes gondolatomra
és ostorral csap a hétköznap
hogy előbb etesse a lovakat
az életet oltó árpa-csírájával
aztán újabb reggeleket vakít
az öröm mint a felkelő nyári nap
selyembe simuló vörös illatok
nyílnak körben mint ragyogó réten
s a kitaposott út szögletessége
kört rajzol a világ fűtengerébe

Örömzene*

Kicsi csillag incselkedő szókat
követve szólhat a szív ritmusával
robbanó örömzene lélekből lékedbe
hosszú sorsod koldul boldog jövőt
fel és lemenőt árnyékba tartva
hozza csilingelő cseppjét jégcsapra
folyva örök mosolyt mutatva
hozd el a folyót a tengerből
mely sótlanságot untat incselkedőn
nézz az egedre kékítőn zöldebbre
vágyad ami másnak a természet
természeted lesz a vágya jövődnek

Csillagok koppanása

Lépted a csillagok koppanása,
szemmel követlek, mint a csillagász,
mikor bolygóra várakozón vadász,
s közben köntöst ad rád az est homálya.

Lépted halk, mint szomorú szonett,
távolodsz, mint parittyából a golyó,
görbe útján a találat elfolyó
vándor vérével fest egy sebhelyet.

Ha lépted közeleg az andalító,
az est húsának ölelő karját
hozod el, és nyújtod felém magját,
s lép a boldog tánc, a nagy vakító.

Nyíregyháza

A várost lapozzák a gondolatok
s ha néha átugrik egy-egy oldalt
felreppennek a városi galambok

páros oldalon a mély meredek
szivárványban jelenő jeles oldat
ha éjbe nyúlt olvasás csíp szemeket

páratlan oldalon talán Krúdy les
le ránk és figyelőn bölcsen oktat
itt, hol kicsit minden nap túl tölgyes

a betűrend töve talán megtalál
színre szórt rendet s egy újabb mondat
ifjú szemre szórva képért kiabál

Ki dalol

Ki dalol  itt hiányt függő fényről
s harapós portások mellé görget
még egy hordó türelmet,
messze a rőzseláng ostora
vigaszul a hepaj tarol,
elvert hónapköz helyén,
s a pösze ellenőr mester "jedet" kér,
átesem miatta egy vénasszony ebén,
amely szédíti gazdiját jó falatokért.
Isten sosem büntet, és morc arcán
feszül az utódok nyomora.
s belevesz ínyébe is a rágós bánat.

Kedves

Kedves, ó-üveg csillagom a szemed 
lett s rajta felejtetted kóbor egemen.

Kedves, azt ígérted, suhanva szeretsz,
de vágtató korom visszafelé repeszt.

Kedves, magadba szívsz mint kút a vödört,
édes a gyeplő, s néha hiányod dörmögöm.

Kedves, pattan egy szikra fel az égre,
hogy lehulló szemhéjad csókom érje.

Kedves, csak zabot hegyezek hármat,
mint üstökös, csókomnak esik vállad.

Harmónia bor

Ébredés kapujában a vágyaké
a mindent oltó bölcs bádog szavak,
míg alszik a sötét, hozzád ragadt,
s ölelt lét, óvatos oltó álomé.

Pöttöm pillangó zárja most arcod,
hallásod kényezteti kedves hang,
szemed csillogása csillagoktól
lopott néhány tündöklő pillanatot.

Szerelem ad sínt s rá kocsit verhet,
melynek utasa fennkölt figyelem,
ki nem mondott szó érik a szíveken,
s gyümölcséből harmónia bor erjed.

Szőrszakadás

Távoli hegyek, mint kacatok mögül
kel fel a Nap, ívében festi égre
az útját roppant felelősséggel,
ébredése: párhuzam szép káosza.

Fényes csillagait csukjába tolja,
folyva korcsosul örök örömbe,
a roppant kacagások karcolatja,
mely arcunkból menekül a porba.

Gyógyító est borogat mit égetett
gyolcsunkra, a kilengő metronóm
koppanása kő-hegynyi szünetek,
s pihen parány szőrszakadás a vonón.

Tess Patalano: Hol vannak a villanásaid

Mindig ugyanaz történik újra és újra.
Éjjel a körút mozog. Fémkannák
és felborult kávéscsészék
csengenek a faroktollak suhogásaiban,
a mozdulatlan patkányokhoz nem nyúl senki.
Még bíznak bennük, hogy elindulnak.
Engem akarnak szüleim a nevek a dátumok.
Segítségre van szükségem., lejárt a számla.
Ezeket hallgatom és földnek tapasztom
orromat, egy szippantás, nevezzük megértésnek,
de helyette szarvasgombát érzek.
Kidobom a koszos ruhát mosóporral együtt,
Egy hajléktalan férfihoz lépek,
adok neki egy almát
és egy jegyet az időgépre,
oda utazhat ahova akar.
Azt mondja az utazás őt fáradttá teszi,
ő már annyira fáradt.
Visszaadja a banánt és kíván egy sört
szalmaszállal meginni.
Sétálok az erdőben,
bogarak ragaszkodnak hozzám,
az ágyamban velük alszom el.
Reggelre újjászületek mint nő
és azt akarom,
hogy soha ne mossák le rólam a méhlepényt.
Az arcom zöld és utálom
az állandóan ismétlődő mantrákat.
Undorodom az ünnepi kártyáktól
és sosem hallotok tőlem
a családról beszélni.
Kezembe fogom a Napot és lenyelem,
mint valami ízletes szentjánosbogarat,
és enyém lesz ez a bolygó,
de megbotlom újra és újra.

(fordítás)