Érintés

Repülőktől zebramintás most az ég,
Napunk ott ragyog, talán ő az élet,
mégis szemünk bújócskázik vele,
s fák árnyéka a test táplálék.
A Nap fény-pályáján gurul a föld,
mint kopott kúpos csapágyban
a fényes vasgolyó, csak fordul
az ismeretlen lét-lendület zaján.
Az idő lassan emeli fejét, ránk tekint,
szelíden szemünkbe néz, nem legyint.

Az estével sem alhat el lassuló lét,
mű-Napokat hordoznak szekerek,
s fénnyel írt szobáinkban a testbeszéd
heves csutkáján él az örök szeretet.
Vezetés-nélküli szavakkal dobállak,
a betűk, jelek, idegi ingerek, ölelés,
így sokasodik a trükkös ima-kép,
nem pótolva az érintések melegét.

Házsor a körúton

A házsor a körúton mint hős-szonett,
falai ölelkeznek kereszt-rímbe,
zajos légi-folyosóját a tetők felett,
csak felhők figyelik, esőt eresztve.

Mutat rag-rímet egy park, egy templom,
a zöld fák vakon hiszik: itt az erdő,
talán a szmog vakítja őket, nem tudom!
A fal nekik hegy, vagy dzsungel a temető?

E világban rémtelen rímes estek,
szegény világok, itt a vigéc lakók
a gazdaság szakadékába estek,
már nem indulnak velük űrhajók.

Kígyó-szerű kanyargós a régi negyed,
ablakokban a fény szűrve is fanyar,
zokog a csend, mint a szabad versek,
néha rímet fog, és szabadulni akar.

Misztikus madárdal

Liliom színű felhők köszöntenek,
s fehér húrokat hangol madarak felett,
titok-hangú trilla, misztikus madárdal,
szökő langyos széllel érinti füled.

Elkerül az acsarkodó kufár fájdalom,
fényed szirom-árnyéka strázsád lesz,
s mielőtt ellenséged utolér, a jóságod
lesz halála, s csendben full' haragjába,

A mosolygó hold ragyog rád vissza
a bőrödre amulett szikrát vésve,
nincs döbbenet, nincs vaduló vérontás,
csak egy hulló napnyugta sosem késve,

melynek dramaturgja édes éjed.
Rád talál a jó, ne félj a hazug hírek
nyomát sejtve figyelőn érzékeled,
így marad fejedben bénult döbbenet.

Fényed repedései

Szíved nem méri pulzusod,
mégis mindig rá hallgatsz,
pedig az elmúlás felé dobog.

Világ akar megérteni,
és mikroszkóppal vizsgálja
fényed repedéseit.

Az életed egy csésze,
lehet csorba, sosem üres:
itt vagy és ennek része

az összekulcsolt lába
simogató görbesége,
alvók izzó izmok szála.

A sötétben, csukott szemed
táncolhat, - ha álmodsz,
csók-kérő ajkad is nevet,

lebegve mordul alvó
tested lélekből izzó
rejtett bölcsessége,

aztán álmok dőresége,
mesévé váltan folyok,
álmod összes szögletébe.

A vágy színe

A sűrű fűben a fehér fák
a zöldben oly titokzatosak,
távolban vadászház,
piros cserépteteje olyan,
mint a vágy színe.

Az esti fény festi
aranyra a domboldalt,
fent a felhők tolonganak,
mint az ötletelő gondolatok.
Nem lankad a szenvedély,

mindent akar mi szép,
levél-álmot ízlel a száj,
friss földnek illatát
nem érzi pontosan.
Amit keresünk az szépség,

bármi foghatatlan is él
a teljes körképben,
az akarat árnyéka
ad szárnyat, és a levegő
vize süketen is ránk hallgat.

A sűrű fűben a fehér fák
a völgyben oly titokzatosak,
távolban vadászház,
piros cserépteteje olyan,
mint a vágy színe.

Az esti fény festi
aranyra a domboldalt,
fent a felhők tolonganak,
mint fejben ezer gondolat.
Nem lankad a szenvedély,

mindent akar mi szép,
levél-álmot ízlel a száj,
friss földnek illatát
követi, mint rajzó méhek.
Amit keres az szépség,

bármi foghatatlan is él
a teljes körképben,
az akarat árnyéka
ad szárnyat, s a néma levegő
süketen is ránk hallgat.

Ne kérdezz

Most ne kérdezz, hallgass!
úgyis fényt hazudnak egedre,
hogy szép legyen utolsó perced,
figyeld a csillagod, melynek szórt
kiáltása fények elvesző üzenete,
csodálod e haldokló pontot,
mintha fuldokló szemébe néznél.

Árnyékodat követelik tőled,
sütkérezve nagy hordón,
szónoklatod ezer fül mellet
veszik terek csapdájába,
mit tudsz, csak tied és egyedül
maradsz almás kertek mélyén.

Keréken gurulsz, mélyet vágsz,
ösvényed ez, s vérrel festett
bőrödre vágynak nézőid,
nem elég ívelő fájdalmad,
melyet gyémánt gond karcolt
a törhetetlen üvegfaladra.

Most ne kérdezz, hallgass!
Hagyd rájuk nem válaszod,
s vedd penész színű kabátod.

Hamis a kép

Természetünk mozsarában törik az idő,

most épp mosdatja a tavasz a telet,

attól még a nyárnak intonálni lehet.

  

Csipkeképű felhőket hoz márványos

grádicsos egünkre a szökkenő szél,

arcokat sejtet a kék-fényben, s még él

a költő, aki képek csokrát nyújtja,

van ki érti, s van ki magyarázza,

szegletes hittel hajukat babrálva

csak azért sem érthetik, nem értik,

milyen kopaszon a haj derékig.

Lámpások fényénél csodálj napot,

nagyítód csorba tükrében hagyott

nyomot a lelked régi csöndessége,

és míg az est magányában téged szeret,

ő sem látja csillag-ketrecétől a szemed.

  

Ősrakománya elménknek a szó,

minden árva betűje régen fakó,

de az imát küldő összezárt kezek,

képe mindenkit a bűneikhez vezet.

  

Tükörbe, tóba kérdezni már álszent,

hisz kérdést a válasz után veszünk,

de istenekben, kiket sosem láttunk,

hiszünk.

 

 2.

Lámpások fényénél csodálj napot,

nagyítód csorba tükrében hagyta

jelét lelked régi csöndessége,

és míg az est magányában téged szeret,

ő sem látja csillag-ketrecétől szemed.

Ősrakománya elménknek a szó,

minden árva betűje régen fakó,

de az imát küldő összezárt kezek,

képe mindenkit a bűneikhez vezet.

Tükörbe, tóba kérdezni már álszent,

hisz kérdést a válasz után veszünk,

de istenekben, kiket sosem láttunk,

bennük hiszünk.