Ezerszer

Meghaltam Ezerszer napsugár egyetlen csókjáért.
vitáztam halott zörgő levéllel csonka csontjáért,
tapostam őseim hamvadó hínárszó lelkére.
meghaltam Ezerszer, s túléltem bánatok kedvére.

Ájultam Ezerszer varázsló anyáknak csendjére,
lelke nyúzta meg lenge lángja forró tűz hevére,
zajom koptattam ezerszer illata holt termében.
szerelem Ezerszer, mindig csak a halál nevében.

Meghal Ezerszer gyermek gyász kezed kihűlt karmában,
szedted szét hangoddal mi nem is volt meg a világban,
fojtó kedve is megöl mégis kétszer nem ezerszer,
hamvadó hús volt a szerelem s tűz emésztette fel.

2013 január 27.

Megbocsájtás

Arca ráncát csontja éri már,
tréfás történelem az öntudat.
Dunsztban másznak létrát békák
csak a szép csodálja rútságukat.

Gépek nyitját néma számat.
s te fordulsz ki önmagadból,
csalfa szerelem újratámad,
a csaló macskája dorombol.

Kiadtam magamat szenvedéllyel,
hazug szavad aprója önmagad,
sosincs hiba a megvetéssel,
csak egy lobbanó lélek szakad.

Egyszer vége, minden mi kesereg,
s felszáll a sas életre edzve,
s bár a kétség hamva rám pereg
mégsem vált a remény éberebbre.

Most a műmosolyt rólad letépem,
de hibákért nem, csak jövő lakol,
jó emlékek sem maradnak épen,
csak hamvakkal száll el az irgalom!

2013 január 25

A tél

Kóválygón keser a téli vitamin,
a huncut köddel égen sarazik,
jégcsap a pálcája és vezényel,
leveleket veri le a kezével.

Sápadt arcán gonosz grimbusz,
elveti a szelet aratja a mínuszt,
csak tavasz töri eretnek erejét,
előbb hal el, mint tenné tetejét.

2013 január 25.

Január

Nehéz január koppant a hóra,
hiába is ütött delet az óra,
A csillagok északra költöztek,
helyét keresték harapós ősznek,
fényekkel játszik az est cicája,
gondjai gömbvillámként szállnak.
Mosolyt beretvál a hűséges hideg,
így vajon a telet ki szereti meg?
Hallik, hogy muszka moly neszel,
közelít az ég is, de a lámpa perel.
A nepper nap sóhajként szakad fel
reggelente, most se színe, de szaga se.
Gurul a táj, csak ember húz egyenest,
zizzenő zacskókba romját rekesztve.

2013 január 25.

Örök szerelem

Gondolat mint a fagyott kőfalak,
a világ vég szakadékába szakad,
omló szerelmek porát fújja szél,
a hűtlenség sara, itt nem beszél.

Burjánzó vágyak terhes terme,
visszhangzik varázs szerelemre,
tükröd arcod s arca szemed tükre,
folytó friggyel vesznek végzetükbe.

Amíg arcod arcát vízként issza,
a ciánt is a tested kitaszítja,
majd ha egy-irányt vesznek szemek,
nos hát... ezek... az örök szerelmek.

2013 január 23.

Mosolycsend

Fogva tart az idő, az óra áll,
békességet búg a rőt szakáll,
üres parókia csak a lélek,
pedig istenek visszajönnének.

A szív dobbanása nagy, de csak egy,
gránit szíved dobban mert leesett,
üveg tekintetű bázeli szentek,
viselnek még ilyen nehéz terhet.

Bezárt már a mosoly kiállítás,
szóval sem koptatja termét vígság,
csak vigyorgó szüzek szúrnak szemet,
de bevarrott ajkak csendet intenek.

2013 január 23.

A lélek háza

Hullaként lebbent a szenvedő szél
s rabként fogva tart a szárítókötél,
az életünk mint megfagyott mosott ing,
aszott sors alatt csak a vér kering.

Rejtett fetrengő foltjainkat
sem prédikálja ki a pap,
a lélek törtető kúriájában él
mélyen lent a mosoly, a veszély.

A történelem fakó földrengés,
még tűr a fej és csak morog az ész,
testünk tagadásban reményt remeg,
gúzsba gázol a hit s az istenek.

Merengő morbid életbe kezd
a gondolat, kihűlt testünk felett,
tudásunk táncol csalfa csárdást,
egy nemzedék se mond ránk áldást.

Jogarból jog, emberből bér lett,
jogot tartó kéz szórja a mérget,
törvények lágerében jön a gáz,
se szavad, se helyed, se kúriád.

2013 január 23.

A búcsú sóhaj

A házak minden éjjel lélegeznek,
vágyakat küldenek, szerényeket,
álmaiktól fénylenek a csillagok,
csak néha hullajtják könnyeiket,
egy-egy ház, sóhajt néha nagyokat,
így küldi lelkét, halott álmokat.
s egy lélek-tere üresen marad.
A ház megóv, ha cudar az idő,
de nem véd, ha reménytelenség jő,
hol tegnap még a gond pergett,
hiába nőtt fel akárhány gyermek
mára gyászt, üres sírást termett,
s halál kékre festi a lélek falat,
jobblétbe kúszó bűnös gondolat,
a szeretet fűthet szív kazánokat,
adhatnak ők végtelen terveket,
hiába való család, csalfa szó,
véges életből lesz végtelen utazó
anya, vagy apa nem védelmezhet,
holnaptól így, ház sem lélegezhet.


2013 január 8.

Látnok

A jövőnk hályoga fedi a jelenünk
vaksi, szüntelen könnyező szemünk.
Álomarcok olvadnak téridőbe,
ferdén fura fagyos miliőbe.
Kudarcokból sikert soroló látnok
hevíti gömbjét, s tagad lövészárkot,
neveket sorol serkent reménnyel
a szentek káromlása kő kenyérrel,
csaló az idő, kacsint a halálra,
eladta szavát, innen némasága.

2013 január 1.