Szárazon köhécsel a romlott ripacs remény
a távoli téli kerti szavak, szürke rejtekén
hol loncsos leveleket ölelget a fagyos hit,
halálukig hordják jégbe zárt szúrós színeit
az ősznek, mint múló édes emlék illatait.
Most is a korona őrzője a napnak az ég,
büszkén viszi a kincset a suttogó sötétség.
Türelmetlen tájakon jár a lélek lángoló
gonosz, görbe botján a repedés is aggódó,
S ma reggel is álmából verte fel a Napot,
az elmúlás ereklye, ahogyan a tegnapot.
Fut, szalad az idő lángja lélekerdőt perzselve,
minden éjfekete szén, szökellő kurta kontyok,
csak a magvak repednek titkon zöld bujaságot.
2013 március 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése