Fényt

Selyem száll toronyra, lassú lomha,
kendők kendője szelek szülője,
ráncokat simító édes mostoha.

Lazító lázálom, rettegő mesék,
hazug emlék passzol fura fészkén,
kő sem dagad, csak csobban a cseléd.

Megfagyott szó szusszanása volt jó,
higgadtan lép cserepét számolva,
gerince görbe, derékba tört hajó.

Utcák égbe érő vajúdó vége,
mész-szüret prése elmeszelt szünet,
rég elfolyt gondolatok veres vére.

Fényt kiált a holdnak szürke ege,
fröccsenő savak, éretlen szavak,
pihe fénytől fosztott rokkant feje.

2013 március 21