Szívedhez szoktatva 2

A gondolat, mint lábamra
tapadó sár, viselős, nem ereszt,
éjek kullognak kéjt kavarva,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy vágott világnak,

hova talán fakasztani érkeztem,
hol máris bókolnak - percek az estnek,
s idő rézgálic permete fedi fürtjeimet,

Karjaid, mint ahogy a fák nyújtózó
ágai, fészekül fogják a holdat,
úgy fogod két kezedbe arcomat,

fehérbe fordulón hunyorgón hiszlek,
s te bólintsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördög szekere, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

A kérdezőbiztos

 A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy kérdezőbiztos. Mégis, az egyik szombat este csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta melyik cégnek dolgozik, és nem hagyva válaszra sem időt, megkérdezte, válaszolnék-e egy kérdésre, és oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája, nem akar egy percig sem zavarni. Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő kérdést tette fel: - Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne? - hozzátette, hogy büntetlenül bármit csinálhatok, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet.

  Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért, nem kell azonnal megválaszolni. Azzal távozott, időt sem hagyva arra, hogy a választ elutasítsam egyszerűen a "fogalmam sincsen" vagy "nem olyan egyszerű" szavakkal. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, amelynek elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak jártak a gondolatok a fejemben, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

  Akármit megtehetek!

  A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik velem gonoszak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt tart itt a társadalom. Egy picit eszembe jutott, hogy a gerincteleneket és a csúszómászókat a saját formájukra változtassam, de mit érnék vele, azonfelül nem Isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos. A gyógyítani nem akaró orvosokat, a hálapénzt és műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. - Ez nagyszerű ötlet, azonban akkor megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ez nem jó, enélkül elveszne az emberiség még hamarabb.

  Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsam át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. - Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmit újat kitalálni, semmit oktatni, ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, mindenkinek adnék sok-sok szeretetet. Attól tartok, csak beleölném az emberekbe a szeretetet és megszűnne a vita, az ötletelés és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről, nem szólna másról zene, csak a szeretetről, igaz, senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne ugyanúgy, ahogy akkor, amikor nem lenne betegség, vagy ha nem lenne szükség tanulásra, tanításra.

  Eltelt az este és eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig ez egy egyszerű kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni. Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. - Jajj, Istenem! Megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni, amikor elbúcsúzott én kikísértem a lifthez.

  Ő beszállt a liftbe, az ajtó bezárult, és a felvonó elindult felfelé...

Javított:

A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy a kérdezőbiztos. Egyik szombat este mégis csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta, melyik cégnek dolgozik, majd válaszra sem hagyva időt megkérdezte, válaszolnék-e. Oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája és nem akar egy percig sem zavarni… Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő hangzott el:

— Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne?

Hozzátette, büntetlenül csinálhatok bármit, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet. Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért. Azzal távozott, időt sem hagyva, hogy elutasítsam, vagy azt mondjam: „fogalmam sincsen, nem olyan egyszerű”. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak járt az agyam, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

Akármit megtehetek! A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik nekem ártanak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt itt tart a társadalom. Eszembe jutott, hogy a gerinctelen és a csúszómászó embereket gerinctelenek és csúszómászók formájára változtassam, de mit érnék vele… Azonfelül nem isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos tett lenne. A hálapénzt, műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. Nagyszerű ötlet, de megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ami nem jó, mert ezek nélkül még hamarabb elveszne az emberiség.

Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsak át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmi újat kitalálni, semmit oktatni? Ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, tehát mindenkinek sok-sok szeretetet adnék. Attól tartok, hiábavalóan beleölném az emberekbe a szeretetet, mert megszűnne a vita, az ötletelés, és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről. Nem szólna másról zene, csak a szeretetről, és igaz, hogy senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne.

Eltelt az este, eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig egyszerű a kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni.

Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. Jaj, Istenem, megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót, és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni. Amikor elbúcsúzott, én kikísértem a lifthez.

Ő beszállt, az ajtó bezárult, a felvonó elindult felfelé…

Szívedhez szoktatva

A gondolat, mint lábamra
tapadt sár, viselősen nem ereszt,
az éjek kavarva kullognak,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy kusza világnak,

ahova talán fakasztani érkeztem,
s amelyben bókol a dél az estnek,
rézgálic idő-permet füröszti fürtjeimet,

fehérbe fordulón vacogva várok,
hunyorogsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördögszekér, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

Hezitálók

csapágy, textil, fiola, béke, szeretet, harmónia, hemoglobin, remíz, térfogat

Foszlott textillel torzított 

tavasz, tétován verdeső 

nyárelővel randizó vagány 

veréb a lélek. és térfogatában 

puffadó pökhendi a béke, 

a harmónia sem áll be

remízébe, de a szív csapágya 

szorul egyszer, akadozik 

a szeretet hemoglobinja 

egy fiolányi sósavként

fröccsen a világ szemére,

körötte, mint elmart idézet 

szól a morccá ragadt 

leomló lélek bölcsessége.

Vízcseppnyi gondolat

Simogat, súrol, egy érzés barázdáz,
vagy fenyőág csapkod a térben?
Szó szitál, régi meséket magáz,
hozzád szól, s te nem figyelsz,
csak olvasol, ütöd a perceket,

hogy egyre messzebb legyen a félelem
ős-doktora, a fűben fában vértező
kártolt mostoha, kinek szava csonttá
érik vízcseppnyi gondolatban,
lobbanó lélegzet lesz a csend sóhaja,

majd amuletté zsugorodik egódba,
egy múzeumi tárgy lehetsz
a szekrény mélyén porosodva.

Igen, tudom

Igen, tudom milyen érzés,
mikor függőhidat érzel kő-hídon,
s lábad alatt kő, vulkáni hamu ezer tonna
s mégis azt érzed, mintha ingovány volna.
A magasság, melyből a mélységet féled
szemmagasságból nem láttod a férget.

De ők már repülnek, verik szemed,
csak akkor nyugszanak, ha többet érnek,
hős harcodból a boldogság ránt ki,
mint békákat a vásott kölök,
a bot végi rihe-rongyra mozdulókat,
s csibe combbá érik a mélység íze...

s különös korod fényesül létbe.

Zenél a fény(4. kötetcím)

Sima az ősz, mint frissen-borotvált fej,
a reggel is fehéren csillog, mint tej,
száz-szemű ház minden lépésed lesi.
S falakon csúszik a kellemetlen köd,
szmog a gondnokunk, a lebegő mérnök.

A redőnyök, mint az orgonasípok,
hangszerelik a fényt, kottáznak sorsot,
hangjára születnek a boldogságok,
vagy visszhangoznak bér bujaságot,
nyitott életek mögé zárt világot.

Csak a nap játszik még a sípokon,
erőszakosan csíkot húz a falakon,
s fény-zenéjétől olvad a bánat,
nem lesz zene nélkül az sem, ki sápad,
kis őszi vidámság lep fáradt fákat.

Talált gondolatok osztálya*

Talált gondolat. talán piciny pontok
megannyi féle fér el s terhel polcot
csak létrázom a termeken át
hol agysejtek várnak amnéziát

különös köntös a gondolat köd
látszik jól s takarja mi láttatni jött
talált gondolatok osztályán zsúfolt
egekig ér a gondolat mag zsákolt

nem katalogizált emlékek közt kutat
s túrjuk fel a foltos maradó múltat
majd ujjhegyekre biggyeszti betűit
s valósággal takarjon minden művit