A gondolat, mint lábamra
tapadt sár, viselősen nem ereszt,
az éjek kavarva kullognak,
s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy kusza világnak,
ahova talán fakasztani érkeztem,
s amelyben bókol a dél az estnek,
rézgálic idő-permet füröszti fürtjeimet,
fehérbe fordulón vacogva várok,
hunyorogsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne
ördögszekér, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése