A kérdezőbiztos

 A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy kérdezőbiztos. Mégis, az egyik szombat este csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta melyik cégnek dolgozik, és nem hagyva válaszra sem időt, megkérdezte, válaszolnék-e egy kérdésre, és oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája, nem akar egy percig sem zavarni. Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő kérdést tette fel: - Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne? - hozzátette, hogy büntetlenül bármit csinálhatok, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet.

  Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért, nem kell azonnal megválaszolni. Azzal távozott, időt sem hagyva arra, hogy a választ elutasítsam egyszerűen a "fogalmam sincsen" vagy "nem olyan egyszerű" szavakkal. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, amelynek elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak jártak a gondolatok a fejemben, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

  Akármit megtehetek!

  A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik velem gonoszak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt tart itt a társadalom. Egy picit eszembe jutott, hogy a gerincteleneket és a csúszómászókat a saját formájukra változtassam, de mit érnék vele, azonfelül nem Isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos. A gyógyítani nem akaró orvosokat, a hálapénzt és műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. - Ez nagyszerű ötlet, azonban akkor megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ez nem jó, enélkül elveszne az emberiség még hamarabb.

  Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsam át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. - Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmit újat kitalálni, semmit oktatni, ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, mindenkinek adnék sok-sok szeretetet. Attól tartok, csak beleölném az emberekbe a szeretetet és megszűnne a vita, az ötletelés és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről, nem szólna másról zene, csak a szeretetről, igaz, senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne ugyanúgy, ahogy akkor, amikor nem lenne betegség, vagy ha nem lenne szükség tanulásra, tanításra.

  Eltelt az este és eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig ez egy egyszerű kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni. Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. - Jajj, Istenem! Megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni, amikor elbúcsúzott én kikísértem a lifthez.

  Ő beszállt a liftbe, az ajtó bezárult, és a felvonó elindult felfelé...

Javított:

A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy a kérdezőbiztos. Egyik szombat este mégis csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta, melyik cégnek dolgozik, majd válaszra sem hagyva időt megkérdezte, válaszolnék-e. Oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája és nem akar egy percig sem zavarni… Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő hangzott el:

— Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne?

Hozzátette, büntetlenül csinálhatok bármit, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet. Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért. Azzal távozott, időt sem hagyva, hogy elutasítsam, vagy azt mondjam: „fogalmam sincsen, nem olyan egyszerű”. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak járt az agyam, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

Akármit megtehetek! A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik nekem ártanak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt itt tart a társadalom. Eszembe jutott, hogy a gerinctelen és a csúszómászó embereket gerinctelenek és csúszómászók formájára változtassam, de mit érnék vele… Azonfelül nem isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos tett lenne. A hálapénzt, műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. Nagyszerű ötlet, de megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ami nem jó, mert ezek nélkül még hamarabb elveszne az emberiség.

Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsak át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmi újat kitalálni, semmit oktatni? Ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, tehát mindenkinek sok-sok szeretetet adnék. Attól tartok, hiábavalóan beleölném az emberekbe a szeretetet, mert megszűnne a vita, az ötletelés, és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről. Nem szólna másról zene, csak a szeretetről, és igaz, hogy senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne.

Eltelt az este, eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig egyszerű a kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni.

Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. Jaj, Istenem, megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót, és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni. Amikor elbúcsúzott, én kikísértem a lifthez.

Ő beszállt, az ajtó bezárult, a felvonó elindult felfelé…