Szívedhez szoktatva 2

A gondolat, mint lábamra
tapadó sár, viselős, nem ereszt,
éjek kullognak kéjt kavarva,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy vágott világnak,

hova talán fakasztani érkeztem,
hol máris bókolnak - percek az estnek,
s idő rézgálic permete fedi fürtjeimet,

Karjaid, mint ahogy a fák nyújtózó
ágai, fészekül fogják a holdat,
úgy fogod két kezedbe arcomat,

fehérbe fordulón hunyorgón hiszlek,
s te bólintsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördög szekere, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.