Simogat, súrol, egy érzés barázdáz,
vagy fenyőág csapkod a térben?
Szó szitál, régi meséket magáz,
hozzád szól, s te nem figyelsz,
csak olvasol, ütöd a perceket,
hogy egyre messzebb legyen a félelem
ős-doktora, a fűben fában vértező
kártolt mostoha, kinek szava csonttá
érik vízcseppnyi gondolatban,
lobbanó lélegzet lesz a csend sóhaja,
majd amuletté zsugorodik egódba,
egy múzeumi tárgy lehetsz
a szekrény mélyén porosodva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése