A jó-tündérek*

Versemben tarisznya,
benne a lelkem,
elküldöm neked,
így marad jó kedvem,
kusza kedves szavak
szólnak szépen,
mikor értik ékemet
magam sem értem.

Hóban van kihűlt
fürdővíz, vízben testem,
cseréltem csutakos
rémeket még Pesten,
habzó kristályok
tűnnek, jönnek-mennek,
én olvadok hegyesre,
ha szemembe néznek.

A jó-tündérek, metaf(l)órák
üzennek neked,
remegve szálló szóval
adom ezt a kelyhet,
kehelyben a szerető
szó alliterál egyet,
csak hogy tudd, mitől is
szépek a retkes rímek.

Vidéki vándor

A szavaknak vagyok vidéki vándora,
drótozott rímek rojtozzák lábamat,
s anyakönyvem csak egy szűk szonett,
kalucsnimban képként csikland az élet.

Mint Poe művében, tarisznyámba lapozok,
benne minden jambus s tán érthető magok,
de semmi laktató, csak morzsák és fény,
melyet legutóbb hagyott itt az esti remény.

Izzadt ingem világos, mint szüzek igenje,
kiknek a tisztaságuk tava van a terhükre,
az ingem alatt a testem maga is ballada,
hol szívem szótlan könyve a világ maga.

Minden lépésem tonnányi vers dörrenése,
hiába a ragozott szó dadogása s kérdése,
- Ezer kötetből papír piramist épít a talány?
értő égtájat találni lehetetlen tudomány.

Elem*

Kőhegyen szárítom szárnyaimat
a napos oldalon újkori felirat vagyok
mellettem pálcika emberekből család
az őskori emberek keze nyoma
mint kövekre vésett idilli család
a tört éhség nem látszik a rajzokon
testrészeim nem betűk és szavak
mit mondok csak fénylő varázslat
s közben a nap koromra szárogat
ezer-esetnyi vidám lélek tájat
nyelvemre veszem keser kortynyi
emlékeimnek amnézia borát
hogy részegségem legyen a szerelem
a soha eddig nem tapasztalt elem

Szerelem zsoldosai*

mikor még szívrajz volt a vallomás
s kacagtunk csókokat pajtás
jött az ebéd utáni kacsintgatós alvás
s új szerelemre ébredt ki óvodás

mikor gyűrött papírra folyattuk tintát
vérünket komoly szúró szálkát
szívünkbe szűrta arca mosolyát
félt pofon karónként járt kabát

mikor a szemek nem hazudtak
csak csalfa barátok kuncogtak
kézfogás jel pillantás szavak szárnyaltak
mégis más csente bálba csókodat

mikor kőbe vésve lett a hűség
s perceid rabolja munka, képesség
fáradt öleléssel halódik a békesség
se rajz se vér se szem végkimerültség

már pöttöm véred rajzol szívet
új szerelem zsoldos nyer hitet
s nem szólsz - fájni fog szíved -
obsitod ordas titokra könnyíted

Akarj

 Rím mesékben álmodó turáni tapasz
levegőért kapkodók, monoton malaszt,
rikkancs robotok rabolnak roncsokat,
írástudó veréb sem veri verslábad.

 A kör bezár, a dallam kissé konvertál
konklúzióból kökény piskótát perkál,
s villogva ragyog a hamis "médin" baba,
peremére szorul a  surranó lét is maga.

 Aztán monoton lesz sikkadó költők ásza,
Pilinszky, Faludy, Ady versek kohásza.
nyomdokaikba lépni mégsem kívánnak,
ejj... savanyú a remény, kishitű varázslat.

Szellemi édenbe

Szellemi édenbe kísérsz engem,
hova csak keveseknek van út,
ezüst tégláid csengenek lábam alatt
közelítve a tökéletes harmónia felé,
köröttem a csillagok is haloványak,
szemeidben ott a kivárt őszinte varázs
s szavaid barlangjából búg békém.
Te vagy a pillérem, a motollám,
a kalapácsok vernek mellemben,
csak szorításodban érzem a létet
végtelennek, s ha elengednél,
az olyan lenne, mintha izmaim
korcsosulnának csonttá bennem.

A Hold*

Újra itt vagyok! - Szólt a hold,
és bebólintott az ablakon.

Szép kerek most, nem volt mindig,
fogyatkozása épp nem látszik.

Mikor sarlóba fogyott kecsessége
büszkeség nem tűnt el, csak a fénye.

Most mosolyával dühít farkasokat,
nagy lámpa, mely ezüstözi arcodat.

Kockamódra(kockavers)*

Úgy írom e vers-eletet
  kocka'módra láttatva
ahogy művész link-csapdája
  asztalt lábra állítja

arra való a szerkesztés
  hogy ne vesszenek betűk
mentései - mentés-másként -
  vesszen, ha gép megfeszül

ez is az is, de hol van ám
   mondja lelke -istenem
olyan mintha kötőszaván
  szóközt írna helyesen

ez a vers is olyan pálya
  rá-mutató mintán él...
hiába az élet'gálya
 el-vész áram-szünetén

legközelebb gép asztalán
  mekk-terít egy ebéddel
a jó'receptek ikonján
  jól-lakhatunk mind fénnyel

Dűne leszel

Mikor nedves festéket kap ecseted,
a tudást szívja tested tündér-pora,
nem lehetsz óladban elég bölcs soha,
dűne leszel csak, egy tovaszálló test.

Lépj, s hagyd el a bűnös kihűlt kelyhet,
s felragyog fényes orrú csillagod,
emlékek hozzák békés boldogságod,
s mezőkön a gaz is rád kiált kedvet.

Ne legyél szék, mit csak asztalhoz löknek,
mely szálkásra kopott talpával éri
a követ, hol szülőd fényedet féli,
légy végre az, mi verset ad költőknek.

Szép szeretkező legyen jelened,
ebből lesz egy érettebb boldog múlt,
minden emlék, vagy tárgy egybe gyúrt
létre köszön, s tesz rá - láttam - jelet.

Az ég kocsisa

Az álmok szépia fátylat lengenek,
kontúr köntösében fut a kikelet,
egy törött képkeretről hulló gipsz
szótlan szárnyakon száll a mosoly itt.

Minden repdes most, az is mi nem tud,
azúr varázslat vonzza a díszkaput,
kitárul a tér benne borzas bokrok,
káva körül habfehér felhős fodrok.

Csillagokat fog be az ég kocsisa,
most jön el a Göncöl katarzisa,
szellő lóhoz láncos éj-fekete zablát,
bennük törő tüzet a tejútból kapták.

Aztán erőt kapnak s rőt lélek ruhát,
dobban a kedv a verseny kap subát,
indulna már, kocsis markán bőr vág,
csillaglovak, égre ágaskodó paták.

Fogadóknak már kiürült az erszénye
kérkednek, itt az ég bíbor tüneménye,
ezer rebbenő tengerkék sirály sem szebb,
holdat verik dobként a néző seregek.

Mikor indulna a különös küzdelem,
mahagóni bánat oson a kerteken,
sok-száz hulló csillag csépli az eget,
a sötétség utánuk a gyászmenet.

Alább hagyják a tüzet csillagos lovak,
lehajtják fejüket s estébe olvadnak,
elmarad a csillagporos égi verseny,
ha lesz is egyszer, nem ebben a versben.

Haldokló horizont

Csak az eget tartod, nincs más teher,

eszel, iszol, alszol, mint más ember,

s óriástól rejted arcod fél kézzel,

hited marad, hitehagyott tömeggel.

Csillagok az éjben mind reményed,

mutatják valahol van napfényed,

a hajnalt álmodva el nem alszol,

a hogyan-tovább rád gondot karcol.

Bőröd fehér, de lehetne fekete,

vigyázz arra, ne légy szürkék szószéke,

s ha ráncot rajzol orcádra a reggel,

már nem fázol, csak évődsz ép érvekkel.

Csak egy napot kérj, s lesz egy boldog perced,

ha percre vágysz, soha el nem éred,

mosolyt soha ne kérj, ajándékul adj,

meglásd, gyűjtheted a napsugarakat.

Boldogság vakság, haldokló horizont,

hiába int az élet új ég alá hont,

oda nem láthat a szökő szempár,

véred dúr dalt a füledre ezután.

Minden napon

Az ég ott fent, s itt lenn minden!
Égre vágyón vonakodik a lélek,
bújna, de minden kincse itt bent,
örömöm vagy, már minden amit kérek.

Az ég enyém földbe is ragadva,
nem is vehet el tőlem már senki,
csak új éked él bennem hasadva,
mint a fa mikor új életét kezdi.

Ahogy a kidőlt fa gyászos képe,
nem a vég, hanem a kezdet emléke,
forgácsra, lapra harap fűrész éle,
hogy kedvedre legyek asztalod, s széked.

Így akarlak érezni minden napon,
akár, ha leülsz a tested melegét,
ha eszel, kört rajzol rám tányérod,
s hallgatni hangod hozzám hű énekét.

Már szusszansz*

Hallok. Hallak. Figyellek és ébresztlek.
Ébren álmod vagyok, karodba fonom
kezeim csomóját, bőrrel becézlek,
s dicsőbb jövőm a szívedbe szórom.

  Kövületként hallgatunk tér testünkre,
szavak faragott forgácsa fül-étek,
s az illatok illendőn válaszolnak,
lelkünk ruhája fűt, majd révbe éget.

  Beszélek. Beszélsz. Nem hallom, csak értem,
a város felett minden olyan ős-mély,
amint csicsergő csókot szórsz a kéjben,
majd szusszansz szépre... szemedre hullt az éj.

Chris Smith: Szív (fordítás)

Van valami ritka mozgás itt bent,
a szívem mintha rohamra készülne,
testem, mint hófal áll ellent,

olvadni készülő ablakán rés
s májfolt sem jelzik helyzetét,
féltett egén csak feltevés

az ajtó nélküli fal, szürke ott minden,
de túl-sokáig börtönébe zárva
nem létezhet. Csak egy zavart ember,

egy állat lennék a belső tűz nélkül,
bent csak egy kalapács ver üllőt
- s fáradó fém forogva készül -,

a fején fanyél, csaknem nyűg,
mint gyors autópályán a fény
megvillan, ahogy a sárga fű

a gyengülő napon, már érzem azt,
ahogy rozsdásodik a lendület,
s felhő fátyol védi az esteli tudattalant.

A "vaskezű gépezet"

A "vaskezű gépezet" rég koppant

személyes szót, betűk halmazát,

ami egyeseknek csak szénaboglya

melyre gyufalángot dobna

Betűre.betű, szóra szó, bántó

értelmezést kiált ki magára ismer,

s aki véd, bután ellentmondva

költőt gondol nemlétező frontra.

Költőért kiáltó versek születnek,

új kortárs versét nem, nevét olvasod,

vedd meg könyvét, ha ismerni akarod

a díjakkal halmozott szerzőinket.

A "vaskezű gépezet" rég koppant
személyes kritikát, mély mondandót,
a rozsda eszi, romlott rozsdaszaga
boldoggá tesz sok fegyveres halandót.