Az ég kocsisa

Az álmok szépia fátylat lengenek,
kontúr köntösében fut a kikelet,
egy törött képkeretről hulló gipsz
szótlan szárnyakon száll a mosoly itt.

Minden repdes most, az is mi nem tud,
azúr varázslat vonzza a díszkaput,
kitárul a tér benne borzas bokrok,
káva körül habfehér felhős fodrok.

Csillagokat fog be az ég kocsisa,
most jön el a Göncöl katarzisa,
szellő lóhoz láncos éj-fekete zablát,
bennük törő tüzet a tejútból kapták.

Aztán erőt kapnak s rőt lélek ruhát,
dobban a kedv a verseny kap subát,
indulna már, kocsis markán bőr vág,
csillaglovak, égre ágaskodó paták.

Fogadóknak már kiürült az erszénye
kérkednek, itt az ég bíbor tüneménye,
ezer rebbenő tengerkék sirály sem szebb,
holdat verik dobként a néző seregek.

Mikor indulna a különös küzdelem,
mahagóni bánat oson a kerteken,
sok-száz hulló csillag csépli az eget,
a sötétség utánuk a gyászmenet.

Alább hagyják a tüzet csillagos lovak,
lehajtják fejüket s estébe olvadnak,
elmarad a csillagporos égi verseny,
ha lesz is egyszer, nem ebben a versben.