Vidéki vándor

A szavaknak vagyok vidéki vándora,
drótozott rímek rojtozzák lábamat,
s anyakönyvem csak egy szűk szonett,
kalucsnimban képként csikland az élet.

Mint Poe művében, tarisznyámba lapozok,
benne minden jambus s tán érthető magok,
de semmi laktató, csak morzsák és fény,
melyet legutóbb hagyott itt az esti remény.

Izzadt ingem világos, mint szüzek igenje,
kiknek a tisztaságuk tava van a terhükre,
az ingem alatt a testem maga is ballada,
hol szívem szótlan könyve a világ maga.

Minden lépésem tonnányi vers dörrenése,
hiába a ragozott szó dadogása s kérdése,
- Ezer kötetből papír piramist épít a talány?
értő égtájat találni lehetetlen tudomány.