Vad áldás

Pengeéles sikoly,  műértő mosoly,
selyemben szeretkező szavak,
vad áldás, könyör' kés oszolj,
és szeli árnyékod közben a Nap.

Eidetikus memóriád a bőr
pólusaiban pondrókat feled,
lopott lépéseid rajzolnak egy kört,
vihar magjait füzetbe préseled.

A hóból csak jégvirágot aratsz,
szenzitív agy, karikázott malac,
az ólban lesz kivel maradsz,
szomjra egy emlék, hasra egy lazac.

Jackson Pollock: Mask (1941)

Kiürült emlékek

Borotvakrém ízű pizza. Nem vérzik a szív. Melegen tart. A füst piros, az étel csak amit a giliszta is megemészt. Ez nagyon kevés. Hamarosan meg fogsz halni. Ne mond el senkinek. Tartsd magadba. Senki sem kíváncsi a napra amikor elmész.

A bőrkabátra nem kell borotvahab. Nem vérzik a bőr. Vibrál. Borotvaélű üzenetetek. Vörös könnyek. Nem vér, csak piszok. Érzed a szennyet. Már tudod mi van benned. Senkit nem érdekel. Senki nem sajnál. Úgy viselkedik mindenki, mint a tárgyak. Szeretik a sütit és a drámát, érzelmesek, de nem jobban mint a giliszták.

Az ingen foltot hagy a pizza. Leveszik az inget. Képzeld rá az inget. Megfogod a mellbimbót, nem érzel semmit. Csak hiányzik egy érzés. Csak szerelmes harapásokra emlékszel. Testedben köröz és fürdik a betegség. Nem tud kicsavarni belőled, csak vizet. Hát azt gondolod, hogy homokos vagy.

Szíved, mint a borotvakrém. Szíved nem piros. Szíved habzik. Szíved olvad és útnak ered. Szíved éles, mint a penge. Külsőd nem a tied. Másé az. A hab nem áll meg. Barátok nem látnak, mert nem akarnak. Képzeld magadhoz őket. Szíved nem övék. Csak árnyékok. Penészes árnyak. Fényre érzékeny. de ez nem az a szív, ez csak szív alakú.

Gyónási titok

Hétfőn hiába számolnád a tojásokat,
üres a láda és a tyúkok levágva,
az éhség ihletével szemed csillog,
nyelved kisült akár a pörc.

Kedden golfozni mész, az élet olt,
a rózsák is élednek, de nem szavatolt,
tollaidat megrázza egy gépezet,
az este csak egy átkozott ékezet.

Szerda, már fő a tojás és vár kaszinó,
jólét hintája csak egy kis kabrió,
más dimenzió, kényszer semmi,
csak a szerelem kezd meghalni.

Csütörtökre várnak a rácsok,
épül házad, esőt lopnak ácsok,
péntek, szombat, vasárnap,
gyónási titok, bakancs bánat.

Hadúr

Te védsz meg mint hegytető a tájat,
első csókok padján fogtam a vállad,
ott zárt ajtót döngetett a búbánat.

Belőled árad egy fémes lélek,
a vér és ölelés forgácsa éled,
mint felhőben fodor, benned élek.

Ha távol vagy csak sír egy gitárhúr,
a szél szappanból szürke habot fúj,
leveled győz, mert szerelmed hadúr.

Kezemben szorítlak

tróger, vattacukor, selyem, kavics, szakadék, rés,
változik, kerék, nyalóka, gipsz

Kezemben szorítlak kavicsom,
mintha kitudnám sajtolni belőled
selyem ízű vattacukor csókod,
csak változó öled ad örömet.

Várj, hogy kerék-kötő tróger legyek,
akár a hegyekbe fájdult szakadék,
ott látomásként pici résed remeg,
s szerelmed gipsze benne a csapadék.

Ölembe pottyantalak kavicsom,
mintha forró tűz égetné a kezem,
elzuhansz ordas otthonodból, tőlem,
hogy zergék nyalókája légy a hegyen.

Kattan a zár

kínpad, nedves, kíván, zajló, csenget, nyárfa, torzó, kattan, lendül, olvas

Kotorékból kovácsolt ágyam kezes,
viaszmellek néznek farkasszemet
a gyűrött felhők fali torzójából,
hiába kíván a nedves, száradok.

A kínpadoktól menekül vágyam,
mint égre lépő nyárfa nyílok lágyan,
s csücsörítve csenget ajkadon a szó,
kattan zár kint ragadt a tűnő hold.

Ne olvasson a karakterszagú vágy,
lendül az idő, szakítja belső tárgy,
zengő zajló hangzavar festi magát,
kiálts rém, te bírod az éjszakát.

Boldog ének

Szigetére hív borús boldogság
habokban úszik a kín útján,
szelíd testévé válik a hazugság.

Boszorkány testét rejti az orom,
bár megátkozott sok-sok ifjú leányt,
őrzi nevét még a kémény korom.

Odúnkban magányos a hasonulás,
elhagyott keresztekből rak máglyát,
mégsem a hitünkkel hasonmás.

Végtelen vacogó vágyak érnek
a kietlen kedvek korába át,
szerelem még él és boldog ének.

Megmozdult

Megmozdult bennem valami dallam,
ahogy szellőre mozdul a függöny,
s merevségéből életre kel egy hajlam,
vagy csak rojtjai csengetnek csüggőn.

Szívverésem szabályosan serény,
kitörni készülő testem, mint vulkán,
szóra szívem mégis kissé szerény,
egyszerűnek születtem Isten ujján.

Megmozdult bennem valami halkan,
ahogy viharra hajlanak a fák,
s enged erőnek, behódol lassan,
vagy derékba törik, ha ellenáll.

Most mérik

jég, álom, kiáltás, nap, óceán, fa, árva, borzongás, tabu, hit.

Egy álomból ébredt a zajos
hellenista hit, s reggelre ragyog
a Nap borzongató másnapossága,
de tabut hint a kiáltás a végtelen
befogadó burjánzó óceánra,
csak a fák hajlanak előttem,
csupasz csendes árvaságra.
Szivem jégről szabadult gyáva
szürkeséggel ragyog.

Most mérik eséllyel a napot!

Nem csitul a csend*

Gombtalan éjszakák szülnek,
üveges tekintetű hálószobát,
s míg a bőr cserződik érdes
tüszők tövét darálva,
hullámzó hevület tapad,
s világ végestelen szakad.

Fárad forró ajkak héja,
kötve kúszik diadalra,
szándék szótlan percre itél,
minden mosott boldogságot,
most untalan hág létigét,
s örvényli fogaskerekét.

Csupasz csókkal üzen a vágy,
fogja forgó látványszobád,
s az üveggolyók gurulnak,
gurulnak, pillanat párját
vezetve puha hegyekbe,
s nem csitul a csend kettőre.

A vágy kerekít*

Előttem pattog egy boldog vágy,
egyenként gyűjtött cseppekből áll,
burka ez a rossznak, mely belé szorul
a gömbbe, már csak a jövőért gurul,

Előttem szoba, asztal, s ágy, csak kocka,
csak vágy kerekít s minden kő kotta,
s kockákra a gömbök esnek sorra,
boldog időket bátorsággal osztva.

Tiszta forrás*

Beszélnek az események hozzád,
dagadva domborodik minden írás,
égből jövő jelek ünnepelnek,
s érinti a boldogság a lelked,
csak így lehet tiszta minden forrás.

Alakot ölt a sár lábad nyomán,
téged is taposott valaha nomád,
mire por lesz téged fiad eltemet,
így lesz sár, ha hullanak a könnyek,
csak így lehet tiszta minden forrás.

Kire tenném!*

A szavaimmal öltöztetnélek,
minden órán és minden vidéken,
most nem vagy velem..., csak némán állom,
nincs kire tegyem ékes szóvirágom.

Arcom pírjával írom fel nevedet,
mutatva felhőknek vörös véremet,
s fakó lelkemet tisztítja aurád,
mikor csüngő csókom hűti szótlan szád.

Benned égek*

Hajnali égre tekint tekintetem,
a szemed látom, s benne erek,
csak nyomdahiba, késői szerelem,
mint önző Ő-n a fröcskölt ékezet.

Benned jár a kíváncsi képzelet,
érzések döccenője dallamos út,
részegen hullámzó intim idegek,
térképem feneketlen kerekes kút.

Hozzád húznak tejútnyi anyajegyek,
s szarkalábaid a székely kapum,
benned égek mint szúró dárdahegyek,
s hegeid rajzolják lábamra sarum.

Hazafelé*

Haza akarom hazudni magam,
de a szó szeg meg engem, s falam
követhetetlen magassága tört
testemre nyomasztó néma bőrt.

Talán*

Talán hívtál és nem hallottam,
vagy nem, és csak hallani akartam.
Talán fülembe, szél fújt  muzsikát,
élet énekét, dúdoló dallamát.

Talán szóltál is időben nekem,
s nem hallottam az ego tömegem.
Talán vigyáztál adni keveset,
hogy könnyűnek találtass e lelket.

Vártalak*

Vártalak, és a nap nélküled
üres volt, mint holdtalan éjszaka.
Amíg a percet szilánkjaira töri
a mulandó másodperc,
az olyan, mintha állna az idő,
de közben az órák nyughatatlanul
szapora sejtekként burjánzanak.

Holnap kezdődik

(örökös, alkony, gránitpor, lerombol, hullámverés)

Talán ránk talál egy hullámverés,
amely lerombolja falainkat,
és örököse lesz talányunkba veszve
az alkonyban megbújó csikorgó,
tüdőt szaggató gránitpor.

Talán ránk talál egy hullámverés,
mely felkapja időtlen gondolatainkat,
és szerelem tavába tekintve megigéz
a minden korban búvó testetlen talány,
és masszává gyúrja a lehetetlent.

Talán ránk talál egy hullámverés,
döngölve veri kapunkat, hol gyáván
gubózva öltözteti az érzéseink sarkát
megingató rőffel remélt ruhatár...
mert holnap kezdődik minden!

Zilált este

Mint kardlapon a fény, szilánkokra törve

remél a kékfestős zilált este.
Közeledik, törne de átka enged,
nem lehet bűne egynek, mi a közegnek,
vagy az ego húzza a testes tömeget térre,
tőrbe csalva a szellemet?
Ne kérdezz, válaszok vágtatnak
süket fülekre húznak páros pírt,
és szerelemmel szűrve a harcost,
hogy  mosolya legyen lágyan karcos.
Az éj csillagos csillapítója a léleknek,
és csörtetve küzd olykor a teste...
győztes élvezet oltárába esve.

Öt szó

Gondolatok szilánkjait szórtam el,
elmélyült kedvesem kékfestős estéjén,
s zilált múltak szűntek, itt is remél
a kardlapra vetett fény...

Szavalj nekem*

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt!
A huzattal érkezem a felleg felettem,
amíg a madárka csicsereg ég alatt,
addig maradok egy hű falat,
és simult fények érintenek
barbár bolondság ég párnáink helyén.

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt.
Gördülő légcseppek olajozzák
az összeérő felejtett kínok házát,
hogy tetejére hulljon a bátorság.
Most merész még a perc, követeli
jussát a légszomjas vigéc varázslat.

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt,
majd kitörve hozzon fényt, fátylat,
és ködös szendergést öledre.

Vidám metszet*

Mintha ezer csengő csillagot néznék,
olyan a forrást idéző szemed,
fura fáradságom ég csak benned,
s könnyű illatod miértekre mérték.

Utazó felhő vagyok kék egedben,
kusza fodrai szépítőjét mossa
tisztára az elmúlt idők rossza,
íves sorsa nyugszik kezedben.

Mosolyból épít fészket kedved,
remegő tűz ég fáklyának ott bent,
csillapul a hang, emelkedő jókedv,
s vigyáz napunkra e vidám metszet.

Ránk esett*

Ránk esett a sötétség fodros haja,
melírozta azt sok hulló csillaga,
világa szemében a hold ragyogott,
körötte a fény foltot hagyott.

Alföldjén fürge folyók ujja motoz,
a hegy kebelként kéjről álmodoz,
tengernyi öröme a hajnali pára,
feszül finom félszigetnyi lába.

Öröm felhők gyűlnek a tája felett,
nincs ész, józan terv, csak eső esett,
csatornákban feromon-szerű sejt,
csak robbanó régi érzéseket kelt.

Városi nyár

Az izzadsággal cseppen le a nyár
mit sem szóló szelíd világ homlokán,
forróságról szól szisszenő falevél,
csak kókadt virág most a gondolatszél.

Lüktető város vibrál térre, tettre,
száz kerék csattog csengő fülekre,
mégis ragyog a heves forró szél,
hőfoka helyes reményről beszél.

Esti glória kocka telep felett,
mozgás, kacaj, szeret és nem szeret,
illatos, izzadt erotika, majd csend
liheg életet s boldogabb áment.