A kabát szép korúnak látszik. Ódivatú nagy fényes zöld gombjairól lehet látni, hogy nem korszerű darab. Nem mindennapi a története.
Régen, amikor még csak egy posztódarab volt, valahol vidéken melegítette egy vezér lovát, aki megbecsült darabként mindig összehajtva, a lóra felkötve tartotta, ha éppen portyára indult.
Néha patakban öblögették ki belőle a szőrszálakat és a sok port, amit felszedett az anyag. Ám jól szövött anyag lévén egyszer egy szentpétervári menekült ruhakészítő meglátta benne a kabátot azokhoz a gombokhoz, amelyet ruhájába varrva hozott. Egyetlen értéke a messzi otthonról kimentett fényes gombok, és persze a szabó mestersége volt. A sötét posztónak rangos hangsúlyt adott az aranybarna cérna hímzéssel.
Kalandos elkészülése is intő jel, mert a mesterembert egy pogány úrfi verte halálra, amikor a gyermekeinek anyján éppen alsószoknyát igazított. Nem a szabót, hanem a parázna férfit látta és akarta látni az idegenben.
A kabátja árából eltemették a szabót.
A mintákat később lebontotta egy ügyes-kezű fiatalasszony, olyan óvatosan, hogy a vasalás után a cérnák helye se látsszon. Akkoriban nem volt illendő ilyen gazdagon díszített kabátot hordani, csak a nagyuraknak. A kabát továbbállt, amikor az asszony a szülésbe belehalt. Majd újra visszakerültek ezek a minták az új tulajdonosánál, és büszke gazdagsággal feszítettek a gombok és a gomblyukak környékén, egészen a vállig.
Ezt a kabátot viselte a férfi a tárgyalásán, akit koncepciós perben, hazaárulásért elítéltek és felakasztottak. Az özvegy szekrényében nyugalomra ítélve tengődött, amíg egy jogász el nem vitte a irodai fogasának díszéül.
Itt aztán egyszer szerelembe is esett egy nyest-bundával, amikor egymásra simultak, egymás illatait szívták magukba és válásuk olyan nehéz volt, hogy a zöld gombos kabát akasztója le is szakadt. A jogászt "in flagrantin" lőtte le a nyest bunda tulajdonosának férje.
Ekkor a kabátnak, nagyon szomorúan le kellett mondania a fogasról. Szeretett ott lógni, ahova sok kliens akasztotta a kabátját. Amikor sok ügyfél jött összesimultak a mahagóni faragott fogason a cifra ruhák, nagyon szomorúan konstatálta, hogy így belőle semmit sem látnak.
Mit sem ér a kabát viselője nélkül, és szakadt az akasztója is, így mellőzött darab lett. Bár nem látszik mégis súlyos a sebe a viseletnek, ezért olyan szomorú lett, mint a gyermekét vesztett anya.
Vállfára és egy sötét szekrény mélyére került, majdnem örökre.
Az évtizedek szürkülésével mutatja öregségét, miközben a gombok egyre csillogóbbak rajta. Nincs kéz, aki leporolja, nincs patakvíz, ami megtisztítsa, csak függ az egyre reménytelenebb sötétségben, amikor egyszer végre hagyaték lesz. Gazdája szegénységben hal éhen. Saját gyermeke nincsen, ezért távoli rokont értesítenek.
Emese a sosem látott távoli nagybátyjától kapja ezt a dohos helyet, a szekrényt, benne a kabátot. Szinte minden megy az adósságra, csak a kabát marad meg.
A szép zöld gombok rajta még mindig tetszetősek, de nem divatosak. Hogy valami haszna legyen, Emese lecseréli a gombokat, és a használt piacon eladja a kabátot. A gombokat gondosan egy kis kartondobozba teszi a varrós-doboz mellé. Emese boldogan él párjával, és már gyermeket terveznek amikor súlyos betegség tör rá. Egy távoli országban, nagyon drága műtét menthetné meg, amire nincs elég pénzük.
Emese maghal és párja, mielőtt eltemeti kedvesét megtalálja a dobozt, amelyben a kabát gombjai vannak. Szemet szúr neki ez az élénk-zöld díszgomb és megmutatja egy hozzáértőnek. Nagy a meglepetés, mert egy gomb megmenthette volna Emese életét.
A férfi amikor felderíti a kabát történetét, úgy dönt, a smaragdokat egy kendőbe tekerve felesége mellé teszi a koporsóba.
Soha többé ne okozzanak senkinek fájdalmat.
A temetőt ezt követően a talajvíz lepte el, és Emese lett az utolsó, akit oda temettek.
