2014. április 15.

Ájulás


Levegő súlya bárdként hasít,
kábulatba menekül az elme,
hogy onnan, mint föld alól ássa,
kaparja magát az eszméletbe.

Először a szédülés nem ereszt,
lágyan enyhíti a fájdalmat,
majd egy szürke spirált gerjeszt,
így taszítja rám az ártalmat.

A pillanatom káoszba tekint,
mely lerendez, a földbe verve,
s gravitálatlan vízszintbe lapít,
lejjebb már nem is tehetne.

Aztán az ébredés, oly szép,
ahogy a fények táncolnak,
szememben ezer orsó fonál ég,
pírt ad az éledő ráncoknak

Lebeg a test, közelít a küzdés,
mordul a simogatón hű némaság,
zajos munkában az újjászületés,
karcoló illat, ismerős bénaság.

Lüktető hajszálerek pókfonalán
méri a vér zaját, s fáj a mozdulat,
újra zsibbadok, újra jó a vágy,
csak szívem állt meg, ő így mulat.

Széles L. Gábor képe

2014. április 11.

Mint barackvirág


Álmok útjáról érkezünk, mint esőcsepp,
ahogy egy napsugár cirógatva ébreszt.
Bezárt szemhéját fénycsókkal bontja,
legyen kiváltság, szerelmének szomja.

Nyíló világ a képzelet köd-itta gyolcsa,
pilláink ernyője a világ végtelen sorsa,
tóvá duzzadó szemünkben csillan egy kép,
test igen, szerelem nem hal semmiképp.

A test vonalán feszül az érzelem húr,
különös dalt penget, csak egy trubadúr,
dalával olvadó csókot kap a világ,
aztán csendben elhull, mint barackvirág.


2014. április 8.

Száll dallama


Testvérré fogadja líra a zenét,
hogy tánclépésben a sorokat rója,
hangsúlya kottázza téma ütemét,
s alliterált szavaktól szép mosolya.

Tipegőn topog kedves költői kép,
minden lelket szóló táncra késztet,
majd sarokra serény koppanást kér,
s szívre szenvedély-zománc kérget.

Súlyokat visel könnyed oldala,
szelíd szele néma kérdést sejdít,
egyre közelebb jő... száll dallama,
sejtető sora a lelkekért leng itt.




2014. április 7.

Szeretem leső


Esőcseppek virgácsokban verekednek,
pedig a dolgok mind napbarnított kezek,
Felhő kiáltását kottázza kacagó por,
mely dacos dőre dagonyába sodor,
szeretem leső, szeretem percek.

Lucskos ruhába kap a csecsemő szél,
szakad a kötél, vitorlát bont a tél,
Kimondatlan kívánság, csüggedő harc,
kovács nélküli vas a béke-sarc,
szeretem leső, szeretem percek.

Még hezitál a világ, honnan, vagy mi-felől,
az idő mezítlábas lába  mozdul legelöl,
szeretem leső, szeretem percek.


esőcseppek virgácsokban
verekednek a dolgok csak
kerek napbarnított kezek
felhő kiáltást kottáz
a kacagó por
mely dacos dőre
dagonyát sodor
felhő ruhába kap
a tudatlan szél
szakadó kötényéből
vitorlát bont a tél
kimondatlan kívánság
csüggedetlen harc
kovács nélküli üllő
a baljós béke-arc
még hezitál a világ
honnan vagy mi-felől
az idő mezítlábas lába  
felváltva mindig legelöl
ezek a szeretem leső
szeretem percek
 
 
esőcseppek virgácsokban verekednek
és a dolgok csak kerek napbarnított kezek
felhő kiáltást kottáz a kacagó por
mely dacos dőre dagonyába sodor
rongyos ruhába kap a tudatlan szél
szakadó kötényből vitorlát bont a tél
kimondatlan kívánság csüggedetlen harc
kovács nélküli üllő a baljós béke-arc
még hezitál a világ
- honnan vagy mi-felől
az idő mezítlábas lába
felváltva de mindig legelöl
ezek a szeretem leső
szeretem percek
 (2021)
 
 

2014. április 4.

Belső herceg


Feneketlen gondolatok taván,
szél mintás vizet rajzol a lét,
tükrén lustán ring a fáradság
megtűrt avítt csónakja,
csak friss harmatod csókja él,
hogy életre ébresztve dolgozz
tovább, a boldogság-betevődért.

A magad belső hercege vagy,
koronádat el nem adhatod,
azt megkapja, akinek kijár,
ráhangolódsz, vagy belé mártod
a szelíd színes üvegcsempék árnyát,
hogy csukott szemekkel láttasd
elkerülni, a sötétség rideg szárnyát.

Nevess vissza a bohócodra,
ne a csorgó cseppeket lásd,
az ördögöt verd vissza mosollyal,
ne etesd kövérre céltalan napját,
még jótevőd lesz a célod kovácsa,
ő patkolja meg a jövőd lovát,
hogy a boldogságot arcodra szántsa.

2014. március 30.

Érintés


Repülőktől zebramintás most az ég,
Napunk ott ragyog, talán ő az élet,
mégis szemünk bújócskázik vele,
s fák árnyéka a test táplálék.
A Nap fény-pályáján gurul a föld,
mint kopott kúpos csapágyban
a fényes vasgolyó, csak fordul
az ismeretlen lét-lendület zaján.
Az idő lassan emeli fejét, ránk tekint,
szelíden szemünkbe néz, nem legyint.

Az estével sem alhat el lassuló lét,
mű-Napokat hordoznak szekerek,
s fénnyel írt szobáinkban a testbeszéd
heves csutkáján él az örök szeretet.
Vezetés-nélküli szavakkal dobállak,
a betűk, jelek, idegi ingerek, ölelés,
így sokasodik a trükkös ima-kép,
nem pótolva az érintések melegét.

2014. március 18.

Házsor a körúton


A házsor a körúton mint hős-szonett,
falai ölelkeznek kereszt-rímbe,
zajos légi-folyosóját a tetők felett,
csak felhők figyelik, esőt eresztve.

Mutat rag-rímet egy park, egy templom,
a zöld fák vakon hiszik: itt az erdő,
talán a szmog vakítja őket, nem tudom!
A fal nekik hegy, vagy dzsungel a temető?

E világban rémtelen rímes estek,
szegény világok, itt a vigéc lakók
a gazdaság szakadékába estek,
már nem indulnak velük űrhajók.

Kígyó-szerű kanyargós a régi negyed,
ablakokban a fény szűrve is fanyar,
zokog a csend, mint a szabad versek,
néha rímet fog, és szabadulni akar.



Misztikus madárdal


Liliom színű felhők köszöntenek,
s fehér húrokat hangol madarak felett,
titok-hangú trilla, misztikus madárdal,
szökő langyos széllel érinti füled.

Elkerül az acsarkodó kufár fájdalom,
fényed szirom-árnyéka strázsád lesz,
s mielőtt ellenséged utolér, a jóságod
lesz halála, s csendben full' haragjába,

A mosolygó hold ragyog rád vissza
a bőrödre amulett szikrát vésve,
nincs döbbenet, nincs vaduló vérontás,
csak egy hulló napnyugta sosem késve,

melynek dramaturgja édes éjed.
Rád talál a jó, ne félj a hazug hírek
nyomát sejtve figyelőn érzékeled,
így marad fejedben bénult döbbenet.




2014. március 13.

Fényed repedései


Szíved nem méri pulzusod,
mégis mindig rá hallgatsz,
pedig az elmúlás felé dobog.

Világ akar megérteni,
és mikroszkóppal vizsgálja
fényed repedéseit.

Az életed egy csésze,
lehet csorba, sosem üres:
itt vagy és ennek része

az összekulcsolt lába
simogató görbesége,
alvók izzó izmok szála.

A sötétben, csukott szemed
táncolhat, - ha álmodsz,
csók-kérő ajkad is nevet,

lebegve mordul alvó
tested lélekből izzó
rejtett bölcsessége,

aztán álmok dőresége,
mesévé váltan folyok,
álmod összes szögletébe.




A vágy színe


A sűrű fűben a fehér fák
a zöldben oly titokzatosak,
távolban vadászház,
piros cserépteteje olyan,
mint a vágy színe.

Az esti fény festi
aranyra a domboldalt,
fent a felhők tolonganak,
mint az ötletelő gondolatok.
Nem lankad a szenvedély,

mindent akar mi szép,
levél-álmot ízlel a száj,
friss földnek illatát
nem érzi pontosan.
Amit keresünk az szépség,

bármi foghatatlan is él
a teljes körképben,
az akarat árnyéka
ad szárnyat, és a levegő
vize süketen is ránk hallgat.


A sűrű fűben a fehér fák
a völgyben oly titokzatosak,
távolban vadászház,
piros cserépteteje olyan,
mint a vágy színe.

Az esti fény festi
aranyra a domboldalt,
fent a felhők tolonganak,
mint fejben ezer gondolat.
Nem lankad a szenvedély,

mindent akar mi szép,
levél-álmot ízlel a száj,
friss földnek illatát
követi, mint rajzó méhek.
Amit keres az szépség,

bármi foghatatlan is él
a teljes körképben,
az akarat árnyéka
ad szárnyat, s a néma levegő
süketen is ránk hallgat.

2014. március 11.

Ne kérdezz


Most ne kérdezz, hallgass!
úgyis fényt hazudnak egedre,
hogy szép legyen utolsó perced,
figyeld a csillagod, melynek szórt
kiáltása fények elvesző üzenete,
csodálod e haldokló pontot,
mintha fuldokló szemébe néznél.

Árnyékodat követelik tőled,
sütkérezve nagy hordón,
szónoklatod ezer fül mellet
veszik terek csapdájába,
mit tudsz, csak tied és egyedül
maradsz almás kertek mélyén.

Keréken gurulsz, mélyet vágsz,
ösvényed ez, s vérrel festett
bőrödre vágynak nézőid,
nem elég ívelő fájdalmad,
melyet gyémánt gond karcolt
a törhetetlen üvegfaladra.

Most ne kérdezz, hallgass!
Hagyd rájuk nem válaszod,
s vedd penész színű kabátod.


2014. március 10.

Hamis a kép


Természetünk mozsarában törik az idő,
most épp mosdatja a tavasz a telet,
attól még a nyárnak intonálni lehet.
  
Csipkeképű felhőket hoz márványos
grádicsos egünkre a szökkenő szél,
arcokat sejtet a kék-fényben, s még él
a költő, aki képek csokrát nyújtja,
van ki érti, s van ki magyarázza,
szegletes hittel hajukat babrálva
csak azért sem érthetik, nem értik,
milyen kopaszon a haj derékig.
Lámpások fényénél csodálj napot,
nagyítód csorba tükrében hagyott
nyomot a lelked régi csöndessége,
és míg az est magányában téged szeret,
ő sem látja csillag-ketrecétől a szemed.
  
Ősrakománya elménknek a szó,
minden árva betűje régen fakó,
de az imát küldő összezárt kezek,
képe mindenkit a bűneikhez vezet.
  
Tükörbe, tóba kérdezni már álszent,
hisz kérdést a válasz után veszünk,
de istenekben, kiket sosem láttunk,
hiszünk.

 2.

Lámpások fényénél csodálj napot,
nagyítód csorba tükrében hagyta
jelét lelked régi csöndessége,
és míg az est magányában téged szeret,
ő sem látja csillag-ketrecétől szemed.

Ősrakománya elménknek a szó,
minden árva betűje régen fakó,
de az imát küldő összezárt kezek,
képe mindenkit a bűneikhez vezet.

Tükörbe, tóba kérdezni már álszent,
hisz kérdést a válasz után veszünk,
de istenekben, kiket sosem láttunk,
bennük hiszünk.


2014. február 22.

Tiszta idők


Az esti ég tiszta, és módos türelmével
terelgeti, képeibe csillagjait.
Bor nélkül is kábán égünk, nagy termetével
a perc is félti vígságunk gondolatait.

Ahogy a rozsdás padok szépülnek,
a heves tini-szerelmek ölelésén,
olyan a múló idő is a lélekben,
szarkalábak lesznek az évekből.

A gondolat tiszta, bölcs következtető,
s álmokból rakja össze a magányt,
hogy az élete rút gondjait féltő
gonddal hagyja élőkre, mint talányt.


2014. február 20.

Szólító


Távoli tájakra küldtem az estét,
amely egykor körém szőtte a magányt,
de még bőrömön érzem a csalánt,
már csak csillagképszerű hám-festék.

Úgy hiszem, itt hallgatódzik az öröm,
kertek alján még zúgnak a motorok,
ahogy a bűnöst irtják a robotok,
s magam hajnal hangos szavára töröm.

Érzem szívhangomat, kalapál, erős,
eddig siket fülemben hiába szólt,
most értem, csak jobb napokért szórt
szinuszt, és lélek-csontom így lett velős.

Száműztem az ordító ősi-csöndet,
fájdalmak helyén rozsdás lakat lóg,
nincs kulcs, nincs kín, és sötét monológ,
itt szókkal szólító szeretet csönget.

2014. február 1.

Minden változó


Napunk órákba dobálja múló perceit,
a perc nem beszél, pedig mindig ténykedik.

Buszok sárgaságát fedi performansz sár,
s szűrt reklám a benne ülők unós arcát.

Változó minden. Hajnalban rég nem kolompol
az üszők nyakán bádog, a teherautón

már nem zörög a nyakig fehér tejes-üveg,
zacskókba zárt világokban pihen tüzed.

Az utcai fák belehíztak világunkba,
vaskos derekuk tartja kisdedként ágaikat,

s idő múltával felejt alattuk a fáradt zöld,
eltűnő emlék az úr, nem a Nap éget, a Föld.

A hold az égen ugyanaz a pajkos hölgy,
űrbe száguldunk, ez foltos szélvédőnk,

bánattakarónk az esők friss eleme,
a mosolyból táplálkozó fény-veleje.


2014. január 20.

Emese hagyatéka

  A kabát szép korúnak látszik. Ódivatú nagy fényes zöld gombjairól lehet látni, hogy nem korszerű darab. Nem mindennapi a története.
  Régen, amikor még csak egy posztódarab volt, valahol vidéken melegítette egy vezér lovát, aki megbecsült darabként mindig összehajtva, a lóra felkötve tartotta, ha éppen portyára indult.
  Néha patakban öblögették ki belőle a szőrszálakat és a sok port, amit felszedett az anyag. Ám jól szövött anyag lévén egyszer egy szentpétervári menekült ruhakészítő meglátta benne a kabátot azokhoz a gombokhoz, amelyet ruhájába varrva hozott. Egyetlen értéke a messzi otthonról kimentett fényes gombok, és persze a szabó mestersége volt. A sötét posztónak rangos hangsúlyt adott az aranybarna cérna hímzéssel.
  Kalandos elkészülése is intő jel, mert a mesterembert egy pogány úrfi verte halálra, amikor a gyermekeinek anyján éppen alsószoknyát igazított. Nem a szabót, hanem a parázna férfit látta és akarta látni az idegenben.
  A kabátja árából eltemették a szabót.
  A mintákat később lebontotta egy ügyes-kezű fiatalasszony, olyan óvatosan, hogy a vasalás után a cérnák helye se látsszon. Akkoriban nem volt illendő ilyen gazdagon díszített kabátot hordani, csak a nagyuraknak. A kabát továbbállt, amikor az asszony a szülésbe belehalt. Majd újra visszakerültek ezek a minták az új tulajdonosánál, és büszke gazdagsággal feszítettek a gombok és a gomblyukak környékén, egészen a vállig.
  Ezt a kabátot viselte a férfi a tárgyalásán, akit koncepciós perben, hazaárulásért elítéltek és felakasztottak. Az özvegy szekrényében nyugalomra ítélve tengődött, amíg egy jogász el nem vitte a irodai fogasának díszéül.
  Itt aztán egyszer szerelembe is esett egy nyest-bundával, amikor egymásra simultak, egymás illatait szívták magukba és válásuk olyan nehéz volt, hogy a zöld gombos kabát akasztója le is szakadt. A jogászt "in flagrantin" lőtte le a nyest bunda tulajdonosának férje.
  Ekkor a kabátnak, nagyon szomorúan le kellett mondania a fogasról. Szeretett ott lógni, ahova sok kliens akasztotta a kabátját. Amikor sok ügyfél jött összesimultak a mahagóni faragott fogason a cifra ruhák, nagyon szomorúan konstatálta, hogy így belőle semmit sem látnak.
    Mit sem ér a kabát viselője nélkül, és szakadt az akasztója is, így mellőzött darab lett. Bár nem látszik mégis súlyos a sebe a viseletnek, ezért olyan szomorú lett, mint a gyermekét vesztett anya.
  Vállfára és egy sötét szekrény mélyére került, majdnem örökre.
  Az évtizedek szürkülésével mutatja öregségét, miközben a gombok egyre csillogóbbak rajta. Nincs kéz, aki leporolja, nincs patakvíz, ami megtisztítsa, csak függ az egyre reménytelenebb sötétségben, amikor egyszer végre hagyaték lesz. Gazdája szegénységben hal éhen. Saját gyermeke nincsen, ezért távoli rokont értesítenek.
  Emese a sosem látott távoli nagybátyjától kapja ezt a dohos helyet, a szekrényt, benne a kabátot. Szinte minden megy az adósságra, csak a kabát marad meg.
  A szép zöld gombok rajta még mindig tetszetősek, de nem divatosak. Hogy valami haszna legyen, Emese lecseréli a gombokat, és a használt piacon eladja a kabátot. A gombokat gondosan egy kis kartondobozba teszi a varrós-doboz mellé. Emese boldogan él párjával, és már gyermeket terveznek amikor súlyos betegség tör rá. Egy távoli országban, nagyon drága műtét menthetné meg, amire nincs elég pénzük.
  Emese maghal és párja, mielőtt eltemeti kedvesét megtalálja a dobozt, amelyben a kabát gombjai vannak. Szemet szúr neki ez az élénk-zöld díszgomb és megmutatja egy hozzáértőnek. Nagy a meglepetés, mert egy gomb megmenthette volna Emese életét.
  A férfi amikor felderíti a kabát történetét, úgy dönt, a smaragdokat egy kendőbe tekerve felesége mellé teszi a koporsóba.
  Soha többé ne okozzanak senkinek fájdalmat.

A temetőt ezt követően a talajvíz lepte el, és Emese lett az utolsó, akit oda temettek.



2014. január 7.

A rongyos fotel

 A férfi egy fotelben üldögél és jól megérdemelt pihenőjét tartja éppen. Nem alszik, bár sokszor alszik ilyen pozícióban.
  Lehunyt szemmel is jól érzi a körülötte zajló, lüktető világot. Gondolatban jobbra-balra tekintget és örömmel mosolyodik el a falon található családi képeket felidézve, és a kandalló meleg érintését is érzi a bőrén.  Kicsit arrébb, konyhai neszeket vél hallani, mintha valaki kávét főzne.
  Örömmel nyugtatja magát, tudja, mindent jól csinált, felnevelte gyermekeit, már unokák is születtek, ha rájuk gondol, mindig fülében csengenek édesded, szólító szavaik. Csak egyik fia követte az ő műszaki hivatását, a másik inkább tanár lett, a lánya pedig valahol az isten háta mögött, egy virágboltban dolgozik, melyet a jó házasságának köszönhet.
  Szemben, a polcokon könyvek sorakoznak, elmélkedik tovább, még mindig csukott szemmel. Műszaki témájú könyvei mellett a saját maga által írt műszaki kislexikon a főhelyen foglal helyet. Emlékszik azokra a napokra, amikor könyve sikert aratott, minden évben jókora summát fizetett a kiadó az eladott példányok után. Ez is a múlté, elavult már. Nem bánkódik ezen.
  Eszébe jutnak azok az ünnepi alkalmak, amikor a gyárban, az általa vezetett osztályon sikert-sikerre halmoztak az ötletei alapján. Egyszerű kis újításokból állt össze a nagyobb siker. Egy-egy jól megtervezett szerszám, vagy több alkalommal komplett szerszámgép került ki a keze-közül, melynek még a nyugati országok is csodájára jártak, csodálkoztak, mennyire egyszerű és mégis hasznos szerkezetet alkotott. Sok nívódíjat kapott ezért, évekig nem tartottak nélküle nemzetközi vásárt sem.
  Sok helyen járt a világban, előbb csak a volt kelet-német országban, majd egyre több nyugati országban is vendégül látta egy-egy prominens gyártulajdonos vagy miniszter.
  Erről árulkodik a komód fiókjában a legszebb helyekről küldött sok-sok képeslap, amelyet családjának sosem mulasztott küldeni. A szoba többi bútordarabja is sokat tudna mesélni.
  Elmerengése közben el-elszunyókál, arra ébred, hogy lépteket hall közeledni, talán a frissen főzött kávét hozza kedvese? Úgy tesz, mintha aludna, mert olyan jó érzés, amikor a felesége kedvesen, bújva ébreszti fel. Néha még az ölébe is ül, elbírja ez a fotel mindkettőjüket. Ilyenkor mindig megismerkedésük jut eszébe. Amikor először meglátta ezt az édes szempárt, egyből tudta, nemcsak futó kaland lesz ez a találkozás.
  Hallja, amint valaki letesz mellé valamit, aztán elmegy, majd újra jön és valamit matat. Talán valami meglepetés készül?
  Aztán a vállán érez egy kezet, már mosolyogva nyitja is csillogó szemét. Egy idegen asszony hajol felé.
 - Uram, nehogy elaludjon ebben a rongyos fotelben, még megfagy itt a hideg téli ég alatt. Látja? Már a hó is elkezdett esni! - azzal a fotel mellé teszi a lomtalanításra hozott kopottas etetőszéket.

2014. január 4.

Ikerként ébredjünk - Korom-szín


Az ősöktől örökölt egemről a tél,
hiába radírozta le a leveleket
a házak között leselkedő fákról,
ott is a szemedet tükrözi a fény,
ahogy szeretnivalón szeretsz.

Palettámon középkorom festékébe
mártom a létezés lágy ecsetét,
csípőd vonalát követve mozdul kéz,
most gyönyörködj az életem művébe,
hogy egyetlen hű-festőd legyek én.

Átváltozhatatlan kegyenced vagyok,
gomblyuknyi íriszed kémlel belém,
s hálám gribedlijét dörmögöm feléd,
hogy ikrekként ébredjünk, mint nagyok,
a fényesen ragyogó orcád völgyén.


.



A békét bujtató egemről a tél,
hiába radírozta le a leveleket
a házak között leselkedő fákról,
akkor is szemedet tükrözi a fény,
s átüt szeretni vágyó lelkemen.

A palettán korom-szín estébe
mártom a lágyan hajló ecsetem,
mely tested ívére festi a vágyat,
sóhajt old a mozdulatok medrébe,
s többé színeidet sem pihenem.