Áprilisban érintett meg a gondolatok heve,
mit a tél nem engedett, fáztam, most itt a helye,
hullámmá korcsosultak a sorok kezem alatt,
szögegyenes is a cél, de a tett még görbe marad,
Jégcsapra írt gondolatok vesznek el a folyóba,
vízalatti világban is talán engem olvasnak,
mégsem bánom, végre elérem a tengereket,
s ha ott leszek, a cápák sem bántanak engemet.
2013. április 28.
Hangulat*
Bentről mutáló érzelem szüremlik,
világok karcolnak idősíkokat,
a véletlen pompáz kudarcokat,
s köröttem vidám hangzavar gyülemlik.
Hazudnak a vidám percek szebb jövőt,
lódítani jó, semmibe sem kerül,
hullámzó út, félelem csak legbelül,
siker elérni a partot, kikötőt.
Némított forradalom
Mellettem a csend csücsül kíváncsian,
figyel szemeivel, fénye süti arcomat,
nem pöröl, csak lesi gondolataimat,
hogy tükröm legyen tárgyakon naivan.
Testem léggé válik telepszem falon,
vagy asztal tárgyainak szeme legyek,
más módon, másként veszek lélegzetet,
vagy legyek a képként lógó unalom?
Csenddé legyek, mint bukott fogadalom,
szótlan papír, mire bármi írható,
vagy egyenlőket méltató lyukasztó,
hangszóróba némított forradalom.
2013. április 27.
Higgy bennem*
Higgy bennem és azzá leszek, amit hinni is akarsz,
vigyázz, mert féregnek látsz, féreggé is válok magam,
szemem széke áradó forrás, tükre lelked árja,
kezem nyomán sima tested, dalok örök továbbja.
Higgy a legtöbbnek, mit elképzelni mer szíved násszal,
etess szóval, itass bánat nélküli vonzó vággyal,
mert disznóvá, kígyóvá, pókká csak te varázsolhatsz,
s marad tested torja gyümölcsöm, mit le nem szakíthatsz.
Higgy a kacagó szemeknek, hogy szentnek is avathass,
hegessz örök mosolyt most a kíntól kímélt arcomra,
ettől lesz boldogabb édes torta tested, habokkal,
s forrjon össze csipke csókkal ajkunk, dúdolt dalokkal.
2013. április 26.
Köröttem
Köröttem hasznos levegő keze
int búcsút haszontalan jelenre,
csak lélek emelkedik a szélre,
minden haszontalan lesz a végére.
Köröttem kusza kertek, ál-ábránd,
üres pohár, csikk, pöckös páfrány,
cserépbe szorult gazda szőrös szaga,
amott csak a túlélő est anyaga.
Köröttem kétes termő természet,
ékes szóval becézett enyészet,
test nélküli keze magával ragad,
emel az estbe, de porhanyós marad.
Köröttem a kő köszön helyettem,
rázkódó idegszál is idegen.
Köröttem jársz puha párna lábakon,
ősz rekedtsége vagy hangszálamon.
2013. április 25.
Álmodom
Hús, vér éjszakák szőkülnek a fokon,
mintha csak pogácsát osztana rokon,
nyíló arasz fokoz boldogságot,
hogy elérje sosem-volt világod.
Pattanó pörc az ébredő álom,
a föld csurgat a vontatott vágyon,
hogy megint domboruljon az éjszaka,
s ne bújhasson az ábránd sarokba.
Drága kövekkel rakott illúzió,
mind mámor, győzelmi infúzió,
gyilkos fegyvere agynak a reggel,
végez a látomás ezernyi könnyel.
Mozdulat hiánya tart össze lelket,
mintha hőség tükre lenne a teleknek,
érzéki csalódás, virtuális mód,
s lefagy a gép is, s elveszik a kód.
2013. április 23.
A szénhidrogén*
Viseltes varázsodat hordtad körbe,
ég ujja érint s éget a bőrbe
fanyar fények vakító foszlánya,
s pőre perceket vet ki a bánya.
Mert az idő sötétje homájosít,
sötét csutka a tárna, mi megtanít
örülni, a borús fény forgácsnak,
fényt zabálva örülünk létforgásnak.
Szédítő szokások szülnek tényeket,
az éjbe puttonnyal viszünk fényeket,
hogy a jövőnk koromba fulladjon,
s felkelő Napunk sötétbe maradjon.
Egy csillag*
Még senki nem élt,
mikor elindult a fény,
kusza ködön át,
vitte hírét, sugarát,
csak egy csillag fény,
mi szemedben véget ér.
s lett szempilládé,
Míg csak lehet
Borús brácsa húrjába kap a szél,
tört teste vonó nélkül rég nem beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül késői órán.
Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke s nem a külalak,
engedi a benne rejtőző vadat.
Felsír a rég feladott derűs dallam,
s kontráz alá a hegedű halkan,
a két hang egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.
Míg csak lehet
Borús brácsa húrjába kap a szél,
tört teste vonó nélkül régen beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül a késői órán.
Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke, nem a külalak,
s elengedi a benne rejtőző vadat.
Felsír a rég feledett derűs dallam,
s kontráz alá egy hegedű halkan,
a hangjuk egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.
tört teste vonó nélkül rég nem beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül késői órán.
Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke s nem a külalak,
engedi a benne rejtőző vadat.
Felsír a rég feladott derűs dallam,
s kontráz alá a hegedű halkan,
a két hang egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.
Míg csak lehet
Borús brácsa húrjába kap a szél,
tört teste vonó nélkül régen beszél,
most fagyasztó lehelet feszít húrján,
hangja felcsendül a késői órán.
Kopott teste megtelik régi hanggal,
felragyog a rezgés egy az anyaggal,
újra fénylik lelke, nem a külalak,
s elengedi a benne rejtőző vadat.
Felsír a rég feledett derűs dallam,
s kontráz alá egy hegedű halkan,
a hangjuk egymás testén rezeg,
feszesen, kacag a dal míg csak lehet.
2013. április 21.
Szeles házasság
A szél hölgy hárfázik út menti fákon,
azt játszva, van szerelem a világon,
ragyogó ruhát vesz az út porából,
szüntelen szalad hegyek ormáról.
Kedvese forgószél kérte meg kezét,
boldog a szellő est sem veszi kedvét,
örömmel dudorász fák ágai fölött,
holnap lesz a lagzi még kora délelőtt.
Reggelre az ara pompára készül,
szőke szellő haja harmattal szépül,
jön is a kérő s elragadja testét,
messzi tenger felett töltik az estét.
Türelmetlen táj
Nevet, kacag a türelmetlen táj,
részeg szellő száradó ruhát dobál,
kavargó illata, illó bájos bánat,
itt az öröm kiált hosszút hármat.
Ocsúdik a nyírfa bomló kérge,
vetkőzik mintha készülne nászéjre,
erőszakot tesz ágakon a tavasz,
utódja rügy, ringató ága kamasz.
Kérges tenyere a mezőnek reped,
barázdákban csipkelődnek verebek,
fent még fanyar felhők féltékenyek,
aztán vízfüggönyben szeretkeznek.
Látogató
Hallgatódzik a jövő,
és istenhozzádot int a jelen,
s míg a múlt sebeit nyalogatja
a várakozó jókedv,
addig a boldogság is dugóba kerül.
Egy érintésre villan a test,
belül villámokat szór a lélek,
miért hallgatunk ha üvölt a vágy?
Új tavaszra ébrednek a régi fák is,
és a nyári tűzvészt takarja el pázsit.
Levelek nélkül ébred tavaszra a bokor,
ahogy festetlen bábjából ébred a pillangó,
ölelkezésből a reggeli szerelem,
s megint gúnyt űz a vasalásból a lepedő.
Ahogy eső mossa szoborrá az odvas fát,
úgy leszünk a korral egyre szebb mostohák.
Kopott hideg kilincsen egy meleg kéz,
mikor kopogás nélkül az öröm benéz,
serényen kínálja hellyel hangulat,
mosolyországba jött, s míg akarod marad.
2013. április 20.
Lélekkel látva
Mindenek adnak roppanó reményt,
s rögre hulló izzadság a fizetség.
Csattogó szandálok szorításában,
kopik korunk képe múló magjában.
Megtalál a sejlő selyem ragyogás,
mint a bőrszínű égből a vacogás,
Aláhull a szürke semmi, jön a fény,
pupillát s lelket lobbantó esemény.
Aztán hiába jön köd, vagy szürke szmog,
lélekkel látva napod mindig ragyog,
2013. április 19.
Szirmokra esve
Létbe álmodom magamat, s ragyogok,
mint csecsemő szemében a csillagfény,
pusztám adom dús-keblű hegyekért,
hogy sejtjeimbe szívjam. Itt vagyok.
Széllel szálltam, könnyetekbe áztam,
homok hazámban csírám perce pattant,
születésem kiáltás hajthatatlan,
földbe szorultan is egekbe jártam.
Gyökereimből többre törni vágyok,
legyek bolygóm serény szüntelen pora,
levelemből éledjen csodák hajnalkora,
s szirmokra esve leszek szerelmi zálog.
2013. április 18.
A kerti tó(novella)
Homok, homok, homok, és második világháborús lövészárok volt csak a kis falu peremrészén amikor a család megvette a telket. Még alig volt ház a környéken és beljebb a falu felé is csak üres telkek sorakoztak amelyeken régen álltak házak, de itt volt az 1956-os földrengés epicentruma és a legtöbb vályogház nem élte túl a rengéseket. Már senki nem emlékszik rá, és azt sem tudni a családokkal mi lett akiknek a házuk összedőlt.
Kempinszki Bálint és felesége Gabriella szorgosan dolgoztak és a homokdomb tetején felhúztak egy ügyes szoba-konyhát. Itt kezdték életüket és egy sor született fiúgyermeket veszítettek el mire egy lányuk megmaradt, aki már ekkor iskolába járt.
A kis Gabriella lett az én gyerekvigyázóm, akire a szüleim mindig számíthattak ha vigyázni kellett rám. Nagyon sokat bolondoztunk együtt.
Aztán felnőttünk, ő férjhez ment én pedig iskolákba jártam még évekig.
Amikor megszületett az első gyermeke, nagy öröm volt a családban. Fiú gyermek volt. Azt mondogatták, egy ártok tört meg az anyja családjában, hiszen már időtlen idők óta nem született fiú gyermek.
A gyermek szépen növekedett, és a Gabriella és a férje Gábor is dolgoztak és jól kerestek. Igényesek voltak, de igazából csak a külsőségekben.
Csinos kis lakást építettek maguknak a nagyszülők telkére, és akkoriban nagyon ritka szépen tervezett kerttel, mivel a Gábor kertészmérnök volt, minden divatos újdonsággal berendezte a kertet. Az utca is csodájára járt. Burjánzottak a növények a szinte sivatagszerű homokban. Még egy kerek kerti tó is készült és még magam is szívesen nézegettem, ahogy úszkálnak benne a halak.
Óriási nádas vette körül a kis tavat, ettől még élethűbb volt a tavi illúzió.
Pedig csak egy egyszerű pár méteres átmérőjű kerek beton teknő volt, amely kátránnyal volt kikenve, de a zöld sás miatt az sem látszott. Víz sem lehetett benn olyan sok, talán a közepén volt egy méteres. Gábor időnkét potyogtatott bele valami csodabogyót, és attól szépen kitisztult.
A fiúk születése után a Gábor is mintha kicsit megváltozott volna, láthatóan a gyerek csak nyűg volt, mert az amúgy is csendes embernek nagy tervei voltak, amelybe éppen akkor nem volt tervezve az apaság. Ingerlékenysége miatt én is elmaradtam tőlük, nemcsak nem akartam zavarni, de nem is volt jó érzés hallgatni az élesedő vitákat.
Az egyébként víg kedélyű családban a nagyszülők is meghúzták magukat és a szomszédok is ritkábban jártak hozzájuk. Egy udvarban laktak, de sokszor a saját unokájukat is csak akkor láthatták amikor Gábor dolgozott. A közvetlen szomszédok sokszor mesélték, hogy nagy veszekedés volt ekkor is meg akkor is, de senki nem szívesen szólt bele. Azt is beszélték, hogy a Gábor megverte a feleségét, de még a nagyszülőket is néha.
Egyik hétvégén történt, hogy az egyik nagy veszekedés következményeként a Gabriella hozzánk menekült át. Anyám nyugtatta és igen szigorúan kioktatta, hogy ilyen embertől el kell válni.
Aztán elment a Gabriella, és elcsendesedett az otthonunk is. Nem sok időre, mert hamarosan felbolydult a környék.
Minden úgy kezdődött, hogy a Gabriella futva jött hozzánk és szinte azonnal anyámmal együtt távoztak.
Csak annyit értettem, hogy kicsi gyermek belefulladt a kerti tóba. Azután az egész utca harsogta, hogy a Gábor részegen belefojtotta a fiát a tóba, Olyan kicsi volt a tó, senki nem gondolta, hogy abba másként bele lehetne fulladni.
Utóbb a Gabriella mesélte, hogy valóban a Gábor volt, de persze ezt ő sem látta. Lehet csak a felé áradó harag beszélt belőle.
Bármi is történt az rendőrség balesetet állapított meg.
Egy lavina indult el. Az események gyorsan jöttek utána. A Gábor elköltözött, és elindították a válást. A Gabriellának előbb az Anyja, majd pár nap múlva az Apja is meghalt.
Gyászos hetek voltak. Akkoriban a szomszédok, mintha csak családtagok lennének, ugyanúgy gyászoltak.
Pár hónap múlva, amikor hivatalosan is elvált a gyermeküket különös módon elvesztő pár, a vagyonmegosztáskor szép összeget kapott a Gabriella a Férje megtakarításából. Azért gondolom, hogy szép összeg, mert Gabriella tudott venni egy Trabantot, amelyhez akkor nehéz volt hozzájutni.
Utolsó emlékem, hogy ott állok Gabriellánál az udvaron, ahol a gyerekkoromat töltöttem.
Nekem ez mindig is az ő otthona marad.
Körbesétáltam és ott megálltam a kerti tónál, amelyben akkor már nem volt víz. Talán kimerték, vagy csak simán kiszáradt, lehet. Az udvart belepte a gyom és az elszabadult természet. A ház is még öregebbnek látszik így. Apró tárgyakat ismerek fel szanaszét az udvaron, amellyel egykor én is játszottam.
Itt volt az első alkalom, hogy a könnyem is kicsordult.
Ma kaptam meg a hírt hogy Gabriella frontálisan ütközött egy teherautóval.

2013. április 13.
Visszapörgetve(próza)
A félhomály lassan töltötte be az utcát, mintha egy nagy pohár telne meg sötét színű borral. Az autón és szélvédőjén egy nagy horpadással, sikítottak a kerekek, s mire megállt a test is elrepült messze az útszéli árok felé.
A férfi egy ismerőst megpillantva lépett az útra, amely a mai napját úgy vágta el mintha nem lenne tovább. Mintha az emberiség ért volna véget, pedig csak őt érte az ütés. Elfogyott a levegő, és röppályája lassan szinte órákig tartott, mintegy lassított felvétel. Egy felvétel az eszmélet és az eszméletlen állapot átmenete között...
...Amíg a járdán sétált és elmélázva gyakorolta magában mormolva az estére készülő köszöntőjét, olyan volt mintha csak egy imát mormolna. Egy kicsi boldog család készült évfordulóra, szülinapra, bármire. Jó alkalom volt hogy csillogtassa ékesszólását.
Mikor elindult hazafelé a barátjától akinek sokat köszönhetett. Nemcsak a munkáját, hanem a szerelmét is ő mutatta be, egyáltalán az élete minden mozzanatában részt-vett, vagy közvetve, mert elválaszthatatlanok voltak, vagy mert segítette tanáccsal ismerőssel, sőt kölcsönnel is néha.
Igaz barátság volt, amely a mai találkozón is megerősítést nyert akkor is, ha nem esett erről szó.
Mikor megérkezett úgy volt, hogy tovább is marad, de a vidám italozás közben a barátja egy telefonhívást kapott és talán nem ettől, de kicsit megtört a hullám, a beszélgetésük hulláma.
Még váltottak pár szót, de a férfi jobbnak látta, ha elköszön.
A munkahelyén letelt a napi műszak és mielőtt elindult volna, még telefonált, hogy most indul és nemsokára megérkezik. A barátja csak 4 sarokra lakott az irodától. Egyébként busszal járt, de most a félútra nem akart a buszra várni. A másik felét is könnyebb lesz megtenni már onnan.
Az ebédidőben gyorsan még kiszaladt venni egy apró ajándékot. Estére készült, és még köszöntőt is fabrikált magában. Ízlelgette a szavakat és úgy választott ajándékot is.
Ebéd előtt telefonon beszélték meg barátjával, hogy beszalad egy jó kis whiskys dumapartira, mint ahogy azelőtt minden nap után lassan minden héten, majd utóbbi időkben csak ritkán.
Egész délelőtt fontolgatta hova is menjen, mit vegyen az ebédidőben.
Reggel lazán kezdte a napi feladatait, kicsit még az otthoni induláskor kedvesétől hallott szavakat morzsolgatta, vajon mitől van az az érzése, mintha furcsán váltak volna el.
Nem a csók miatt, hiszen az a szokásos édes és érzéki volt, mint mindig. Szinte feltüzelően tudott csókolni kedvese, olyan érzés volt számára, mintha szexi hiányos ruhában izgatta volna fel, pedig csak egy csók volt.
Hanem amit mondott, tulajdonképpen semmi különös csak mégis. Csak elköszönt, de mi ebben a furcsa?
Morfondírozott ezen egy darabig.
A buszmegálló csak pár lépésre volt a ház bejáratától. Az előbb köszönt el a feleségétől, és a megállóban ismerősökkel kezdett beszélni. Nem is jutott eszébe azon gondolkodni hogy mit mondott a párja.
Amikor felkeltek az ágyból, gyors pár falatos reggeli közben, még a szűk konyhában egy kicsi gondoskodó simogatás is belefért. Amikor egymáshoz értek még mindig felvillanyozta őket, annyi év után is, de már uralkodtak a hevességen.
Már ébren voltak amikor csörgött a telefon de nem törődtek vele, egymásba voltak fonódva és szeretkeztek. Reggeli órában még sosem volt alkalmuk erre. Most mámorosan beleszédültek az élvezetbe, és a felhők között érezték magukat... repültek, repültek... repültek...
Már besötétedett, mikor az árok parton fekvő férfihoz lépett egy alacsony pocakos ember és a nyakára tette a kezét, majd hangosan közölte, - Még életben van!
A földön fekvő férfi megmozdult, és eszébe jutott mit mondott a felesége amikor reggel elköszönt.
- Szia kedves, én örökké szeretni foglak szerelmem.
A kicsi szék
Forró nyári, szombati napra ébredtünk. A délelőtt nagyobb része azzal telt, hogy szüleim készülődtek egy ismerőshöz látogatóba. Egyúttal persze, mivel Pestre mentek, amely a falutól csak egy megállónyira volt, vásárolni is fognak. A nap is szebben sütött, és a felhők, mint valami habcsók-hegyek tornyosultak hófehér pompában elszórva az égen, mintha csak egy cukrászdában az asztalon várnák, hogy elvegyék őket, és jól belakjanak belőlük az emberek.
Talán az első ilyen alkalom, amikor én egyedül lehettem otthon, a húgom még túl kicsi volt, hogy vigyázzak rá, de én büszkén kikértem magamnak, hogy felnőttre egyáltalán szükségem lenne. Már tervezgettem, hogyan is töltöm a délutánt. Ezúttal szabadon elmehettem akár a töltések melletti bokros dzsungelbe is. Máskor is persze néha kiszöktem rövidebb időre. Ott, mint valami kicsi kunyhóban fészkeltük be magunkat a többi utcabeli gyerekkel, és olykor jókat kacagtunk, ha egy járókelő elment mellettünk, és jó hangosan ráköszöntünk. Persze csak mi láttuk őt, ezért néha nagyokat ugrottak.
Akkor még kerítésünk sem volt. Nyugodtan átvághattam a telken is keresztbe a tanyázó bokorba.
Mikor végre egyedül maradtam, már nem is tűnt annyira érdekesnek ez a kaland. Meg az idő is eltelt azzal, hogy a telken, az orgonabokorban, az elmúlt napok esői után előbújt rengeteg csigát szedegessem össze. Mindig szerettem az egyforma dolgokat sorba szedni, és a csigák olyan szépek voltak számomra, mint az ékszerek. Válogattam őket, és elhűltem néha mekkorák is vannak. Egyik-másik csak szürkés színű, de néha találtam gyöngyházasat is, és csodáltam, ahogy a nap felé tartva változik a színe. Azon járt az agyam, hogyan lehetne ezt valahogy levenni róla, és összegyűjteni egy kicsi gyógyszeres üvegbe.
Álmodtam is, hogy egy egész tejesüvegnyi csillámporom jött össze, és mindent behinthetek vele, amit beszórtam, azt szivárvánnyá változtatja majd a napocska. Alig merültem bele a csigázásba, amikor kiabálást hallottam. Az orgonából kinézve láttam, hogy kedves nagyim jött el hozzánk. Szegény nem sokszor látogatott meg minket, de most pont csak én voltam otthon. Örömmel szaladtam hozzá, amikor megláttam.
Nagyi alacsony volt, igazi nagymamás kövérséggel megáldva. Olyan kerek volt, mint egy labda. Talán ezért maradt meg bennem ma is, ha kövér idős asszonyt látok, akkor elsőre az jut eszembe, hogy régen azt hittem, hogy csak egy nagymama lehet ő is. Amikor elmondtam neki, hogy egyedül vagyok, nagyon megdicsért, hogy ilyen nagyfiú lettem. Büszke is voltam! De amit hozott, az kötött le igazán, hiszen egy szép kicsi faszéket tett le az udvarra, éppen az én méretemre valót. Először nem is vettem észre, hiszen, ahogy megjött, egyből leült rá. Ezzel teljesen eltakarta. Nem is tudom, hogyan is fért el rajta.
Na de a szék! Az valami csodás volt. Még a fa illata is érződött rajta, olyan friss volt. Szinte hófehér kicsi lécekből állt, mint a nagy kerti székek, csak kicsiben. Ezt én kaptam. Nekem hozta, és ezért... még boldogabb voltam. Nem győztem kérdezni, mit hozhatok, hogy szomjas-e vagy éhes-e. Aztán a győzködésemre végre hozhattam neki egy pohár vizet. Akkor még vödörben tartottuk az ivóvizet, és kicsi fém bögrével merítettünk belőle, azzal öntöttük kancsóba vagy pohárba. Mindig féltem tőle, hogy békát merítek, de most ez eszembe sem jutott. Most én voltam a házigazda. Bizony. Persze sosem volt benne béka, de apám mindig azzal ijesztgetett, hogyha nem teszem vissza a vödör tetejét, akkor belemászik a béka.
Nem sokat beszélgettünk nagyival, mert azért szóval tartottam, nem jött hosszú időre, vagy legalábbis nem akart maradni. Kipihente magát és elköszönt, de én most úgy örültem, hiszen birtokba vehettem a székemet végre. Aztán csak épp a bokorba nem vittem be a széket, mindenhol ültem rajta. Szinte körbevittem a telken, és a csigákat is kényelmesen válogathattam rajta ülve.
Estefelé megérkeztek a szüleim is, és örömmel mutattam, mit kaptam. Az igazán hasznos bútordarabnak köszönhetően ezen a napon először mehettem este szüleimmel együtt a harmadik szomszédba tévét nézni. Ugyanis az utcában csak ott volt még készülék, és a szombat esti Marlon Brando filmet végre én is megnézhettem a saját székemről a felnőttek között. Nem emlékszem rá, s talán semmit nem is értettem belőle, de ott lehettem végre.
Persze ugyanúgy vihettem a székemet a dombra felfelé, büszkén a szőlősorok között a homokba süppedve, ahogy azt a többi szomszéd is tette minden szombaton.
Akkor éreztem először azt a boldogságot és felismerést, hogy én is embernek születtem, kicsike vagyok, de ember. Talán ez volt az első abban is, hogy beálltam a sorba, hogy tartozzak valahova.
2013. április 11.
Tavaszi áradat
Estefelé csillagfénye vet földet,
szellő boronálja a hegyek fáit,
felhő látogatja patak vizét,
s tavasz postás levelet hoz a fáknak.
Vidám csicsergő had épít fészket,
hát mégsem felejtett a természet.
A folyó forral lappangó árat,
derűs duhajként lépi át a gátat,
s amíg medrében torkos tekintély,
kívül kínt kotorva terül szerteszét.
Aztán mint kijózanodott részeg,
csitul, s földbe süllyed szégyenébe.
2013.04.11
2013. április 10.
Ó milyen rég
Firkantással feszült érzelmek folynak,
versel a lány a felnőtt a nyugdíjas,
ó pedig rég meghalt József Attila.
Se betűk, se szavak nem szaporodtak,
elmúlt száz évben több nem lett csak fogytak.
ó milyen rég meghalt József Attila.
Mégis egyes sorok szivárványt festenek,
másoké kutyaugatással fenyeget,
ó milyen rég meghalt József Attila.
Géniuszok nőttek és haltak meg,
s nem mentek ki a divatból a versek,
ó milyen rég meghalt József Attila.
2013.04.10
2013. április 8.
Sétarontó esők
Sétarontó esők szúrják homlokom,
mint morc migrén, lüktető lobonc,
szerelem bolygó minden öröme,
nem mossa el a felhők függönye.
Eget kérdő szemek néma s nevettet,
pedig csak szél bábozza a felhőket,
majd csillagokat hint a vászonra,
mutat szekér rudat s nem költ lovakra.
2013.04.08
2013. április 7.
Árnyék erdő
Lágy szellőt lehelnek szép szavak,
melyek hívják életre a tavaszt,
s hullámzó barkán hintáznak madarak,
tollaikról tovatűnt a tél hímzett hava.
Most az ágakon a sor, pattan a rügy,
foszló fáradozásuk közös ügy,
zöldbe borulnak természet ernyői,
hűs helyet kínálnak árnyék erdői.
2013.04.07
Aranyeső
Aranyat hullató tétova tavaszi
égbe törő illatvihart hozó,
cseperedő cserje csicsereg
szerelmet s plátói illemet.
Égbetörő főnyereménye,
kertek tavának büszkesége.
2013.04.07
Pünkösdi rózsa
Zsúfolt zsindely színek sztárja,
kelyhében bimbó palotája,
Feszülő színekkel szökő,
nem szerényen, dúsan növő,
zöld fészkében feszes lány,
szüzessége nagy talány.
2013.04.07
Ha élne
Ha Shakespeare élne most,
szonettekkel írná tele a mát,
s összekoldulna tizennégy sort,
bár nem szeretné a kenyeret
ha nem kapná a kolbászokat,
mégis hiába lenne bármilyen jó,
segélyt kapna nem körszínházat.
2013 04.07
Kocsmahajder
Kocsmák gördülnek utcáról utcára,
a részegség szabott szolgálatára,
félcsaládok vigadnak hétrét pénzért,
csak szívja az adósságok mérgét.
Mulatna ember feldobja búzasör,
dobban a padlón, de csak csizmát gyötör,
na még egy egészség aztán újra,
otthon asszony altat, gyerekhez bújva.
Itt az éjfél, kong a korsó üresen,
nincs több kör kiürült a zseb rendesen,
mulatságnak vége kedv nem hagy alább,
énekszóval hazafelé felveri az utcát.
2013.04.07