Négysoros*

A vágyak a fejünk fölé törnek,
míg a gondolat úszik mézes árban,
a tudattalan nem él hazugságban,
égünk és feszült füst száll helyettünk.

Édes álmod*

Ég a dunyhám, s párnám a mezsgyén,
béke borzolja fehér fürtjeimet,
csak az ágy nyughatatlan szédület,
egybeolvad a szív és test, minden estén.

Térképed tájam, lüktető vérerek,
sápadt bőröm tükrözi vissza napod,
boldogság s fájás jelzi, hogy még vagyok,
tűz olvaszt, s újraönt a képzeleted.

Fonott furcsa kincseimet kiáltod,
tégelyben forr a vérem, kész az elegy,
beleönthetsz vágyadba, hogy legyek
völgyedben csordogáló édes álmod.

Édes álmod

Ég a dunyhám, s párnám a vesztén,
béke borzolja fehér fürtjeimet,
csak az ágy nyughatatlan szédület,
egybeolvad a szív és test, minden estén.

Térképem tested, s lüktető vérered,
borostás bőröm böködi a napod,
boldog szúrása jelzi, hogy itt vagyok,
tűz olvaszt, s újraönt a képzeleted.

A fonott furcsa kincsemet kiáltod,
tégelyedben forr vérem, kész az elegy,
beleönthetsz vágyadba, hogy legyek
a völgyben várakozó édes álmod.

Fák regénye

Hallgatódzó égbe nyúló tetők alatt,
fecsegő fesztelen minden alak,
ahogy a torony egy regény része,
úgy a lakók, egy fejezet egésze.

Mosolyt kacsintó alvó ablakok,
üzennek titkot s vidám pillanatot,
az idő rájuk rongyos függönyt sző,
üvegházi szűk szerelmet sejtető.

Ágaskodó fák lesnek pillanatot,
zöld levelek jegyzetén ölt alakot
az esemény egyszeri prózája,
ez a fák regénye, ősz cenzúrája.

Különös könyvtárban avar rezzen,
lábunk lopva olvassa mit is üzen,
lágy puha pillanatok története,
kacag, kedves, meleg, minden szó színe.
.

Bódulat birtok*

A víz visz minden mogorva álmot,
mint a szakadó gát a boldogságot,
bőrbe éget a nap segéd sebeket,
ilyen billog leszek a lelkednek.

Fenntart fura finom késői kor,
présel az élet gazda, legyek bor,
egy bódulat birtok gondolatodon,
s szűk szédült szemeiddel bízol vakon.

Bársony bőrbe csomagolt ajándék,
mit kaphatok, s mohón falatozlak,
káprázik küllemed, kicsi kincsed,
mit adsz ezerszer fizetem meg neked.

Méla bója

Szenvedélyes szózatok szólnak rám,
rángat a munka a mutáns akadály,
sziget vagyok s nyaldos a boldog tenger,
csúcsaimat álmodom türelemmel.

Gyermeki szív lüktet lopva lángot,
csak így bitorol sehol-se világot,
a való álom lesz, a beszéd álom,
csendes csacsogás csücsül az ágon.

Csöndem leszel, nevemben hordozó
káprázó kép, s rossz kedvem koporsó,
állok a fényben s lesz méla bója,
mindent nyújtó alkonyat alkotója.

Repülhetek

Szikrát vet égre a bennem égő tűz,
ezer csillagot gyújtva fenn az égbe,
minden szikrája szétszórva vagyok,
mint réten lucifer-bogarak fénye.

A tűz égeti a gondolataim,
vajon megért a tűrő természet?
Vagy csak hagyja, míg elég e vagyon,
s füstbe száll a bódító bizadalom.

Dalom érint előbb hegyet-völgyet,
kottája fésüli a szép szirteket,
alászáll egyszer fáradt bolerója,
s kedves keblek szorítanak szóra.

Emlékem a természet türelme,
vigad vándor lelkekben csendesen,
boldog búcsút intenek hegyek fái,
csillagokkal égetett ég fog fájni.

Igazgyöngyöket villantó kagylók,
tekintenek le rám, édes ébresztőn,
dobban a föld, kővirág virágzik,
s színek mentén koptató kéz simogat.

A béke egy villanó bűnből ered,
szívek emelnek oda fel az égbe,
vagy taszítanak tágas meredekbe,
így, vagy úgy, repülhetek végre.

Hozzám*

Hozzám ért a nap,
s mintha nem is égett volna,
messziről úgy fél az ember,
pedig csak fényt akar.

Hozzám ért a fény,
s vakító vánkosa lett
a szemem pihentető
fekhelyén.

Hozzám bújt a hold,
s kráterei olvasni tanította,
a vak lélek braille írását,
s közben csend honolt.

Hozzám font az élet,
s gyökerén apró repedések
mutatták mint térképen,
az érintő útját két kéznek.

Ébredés*

Közelben kacsint bájos bíbor hajnal,
eszmélet költ halk-szavú madarakkal,
ködös köntösét teszi a nap vállára,
de az csípős csókot csap a párára.

Idő motorja

Citromszínű nap gurul az égi sztrádán,
nyár van, tikkadó fák állnak némán
zizzenő levelekkel jelelnek egymásnak,
szájról olvas az est, hűs helye napjának.

Cián ég oldja felhők fehér színét,
csendben gyalog járják az ég alföldjét,
szűzieskedő szende szusszanó szél,
csintalan csenget, zörget mindent mit ér.

Az ember rohan szüntelen dolgára,
nem eszmél megállók forróságára,
élet járat nem késik, nyikorogva jön,
hogy idő motorja, kort pöfögjön.

Örökölt gondolatok

A cserébe kapott egyszerű lélek,
semmibe sem szenved hiányt,
mint a repkedő madár, ki látszólag, nem érti
a fizikát, s mégis eléri fészkét, viszi építőanyagát.
A fészek az örök-érvényű haza.
Fel, vagy leteszi a madár, mindenhogy az otthona.
Származunk szökve angyalok folytonos támaszával.
Ha nem hiszünk is akkor is ott van az álmainkban.
Folyók mentén, párhuzamot húznak szelek, nem tudni,
hogy a víz kelti, vagy a szél veri fel a vizet.
Elereszt a mában rejlő cudar ékszere a
jövőnek, nem tud kopni, csak mindig
értékelődik. tervezés, talány, torra hívó nemes szavak.
A végeredmény akkor is hogy talányból lesz  tavasz.
Ferde fogó földanya lobog, mégsem az ég,
hanem a víz ami tőle mozog. Figyelnek a szűk
szemek, szedres ajkadra tapadnak a rég
elmúlt csókok csendes fuvallata. Nem régen
élsz, mégis a hiányok hagynak cserben.
Szeressenek, szakadnak szívek, nem valóság
vigyáz rád, hanem az illetlen hitek.
Összetört egy korsó és cserbenhagyott a
múlt, hogy iszol így az életvizéből, ha
nincs más kiút.
Hordók hullámzanak hosszú megérett utad
alatt, hengerlik a lét, fognak a vasak. Csak
reményt ad a távoli fény, amely a nap is
lehetne, mégis leszáll az éj.
Rozsdásak a végtagok vonakodik a vert komisz
keserű bánatod, csak azért mert
győzedelmeskedni nem hagyod.
gyógyító gondolat, nem keserű gyógyszere az
elme egyszer kapott életébe. Dáridózik a hűs
helyes kedves kerítője kedvednek. Sosem hagy
magára, csak a halállal kényszerülsz az átszállásra.
Forgatja a múltad kését szívedben, mint
bátor  butaság lép a jelenbe.
Egyszer kért, másszor követel, mint kötelező
szolgálat, úgy hasítja ketté, életed és
lobban lelkedbe az alázat.
Könyörgő kánon kulcsra-zárva talál kapukat.
Nincs visszaút, te akarsz lenni a bajnoka.
Hosszú helyek, kedves nevek szeretve ütnek,
mikor nem érted. De eljön a te időd és
megérik a gyümölcs, csak találd meg ki az ki szakítja.
Hiába a beért manna, ha nincs akit
tápláljon, utad végén nincs kapaszkodó, csak
függsz egy szalmaszálon. Helyreteszed a
gondolt ész érveket, nem találhatsz többé,
senkit aki szeret.
Ha szeretnek is a bánat öl meg, hiszen
addigra elmegy a kedves ki miatt élsz és
halnál is ismeretlen kínokkal meg.
Tovább lép a csontokkal támasztott örök
szerelem, te vagy aki ezzel csak boldog lehetsz.
Három a kedv, három az éj és három az élet ebben a csöbörben.

Rezgő nyárfa*

Rezgő nyárfa körül megállt az idő,
tovatűnt álmok vágatnak miliőt,
sok kusza kis cserfes madárka,
kotyog itt bele az álló faágba.

Mert jő a szellő ami morcosan
itt hagyja kiáltását dőre fülekbe,
tovább viszi cuccát messzi távolba,
hogy lássa más is az mi sületlen.

Ugrik a mókus és adja bolondot,
visszaveszi párját a plüss koboldot,
magtára dől ki a nyár végén neki,
nincs több esélye csak a sarki meki.

A hiány

talán mind a boldogság ellen születünk
hogy bosszúnk érje a másikat
s boldogtalanságát hiány dolog okozza
mert boldog az kinek hiányból nincs
hiánybetegség nélkül egészség is kincs
nem hiányzik a háború a harc
nincs a vita és a kihasználó sarc
nem tudja mi a betegség és halál
ha eléri mégis akkor boldogat talál
nincs a búnak jele s megvan mindene
minden láb s minden kar szem fül s haj
ugye boldog ki nem lát egy végzetes vihart
sose érje csalódás és barát legyen száz
mindig az ki volt egyik se legyen csalárd
ne fájjon semmi a semmit ne érezze
jóllakottan is szerényen semmi baj se érje
a boldogság nem valami hanem helyes hiány
hogy nem jön semmi baj és mindenki vagány

Az ösztön csábítása

A föld az égbe esett,
s tiszta sarával mocskolta be az eget,
látogatás célja volt az uralom,
de jól odakent és vége a bizalom.
most éggel-földdel egybeolvad a test,
nem vacakol, nem kavar csak rest,
kiszívja a nektárt, lehúzza a reteszt,
hogy újra csak újra uralja az ereszt,
már nincs visszaút, csobban a múlt,
és jobb zenészként nyúzza a húrt,
szakítsa a tokot, rázza a vonót,
szakadásig telítve forrongó folyót,
kéretlenül húzza a bozótban rekedt
törvénytelen cincogó vak medret,
nincs állj, nincs semmi, csak a lét,
mely most issza a laza élet levét,
zöldben pompázó katasztrófák,
báloznak egy utolsót, húzzák a nótát.
A pusztulás nem a vége hanem az eleje,
roppant réteken roskadó veleje,
a mindent borító másság vérének,
rekedtre sikított torkoknak, gégéknek.
Miért is ez a vég, az Isten tudja,
bátor bállal kontrázza a múltad,
s ki mondta e vész-jóslatot már rég,
azokért nem vonyít már az ég.
Csend sebeivel gyógyul a halál,
megrekedt imával telített a talár,
lebbenve árulja el a testet,
mit vitt, szebbet nem festett,
mert csíp az mi eddig harapott,
és harap ami eddig aratott,
jóság porból fürge fákra kent,
dörzse koptatta a csírákat fent.
Vonított a setét gondolat álarca
csak egy kopott fűzfa horpadt háncsa,
vitte a küllős kedves híreket helybe,
rothadó világ fért bele a kehelybe,
Ez az ösztön halála, saját kedvence,
elég a hitben, mint örök égő kemence.
Arcunk tapad az égre, mely festi feketére,
ilyen fény világít örök világosságot felére,
szénné porladva legyen tüzeknek fekélye,
most hallgat a zaj a legjobb akkordra,
az ember félt, próbálta, rászokott a pokolra.

Anyák napján

Anyámnál jártam ma délelőtt, mint egy jó deák,
de nem zúdítottam rá bánatom,
arcán volt kíváncsi nyugalom,
sok ölelés ágas-bogas, mint kedves körtefák.

A gondok pírját csak ő látja át álarcomon,
gondoltunk is azért, vidám időkre,
felejtve bút, ettől simult is bőre,
s gyermekké tett újra, ezen a vasárnapon.

A mitológiai sors

Fejem fölött, a nedves ég ontja üzenetét,
Folyvást forgó föld a türannoszi támaszom,
Aphrodité álmában érzem lelkem vesztét,
de átváltozás és vonzás a boldog válaszom.

A panteon alakjai közé vitt a sorsom,
és univerzum lelkéből kap testem erőt,
lelkem tüzelő termetét oltják héroszok,
Poszeidón villájára tűz, mint bajkeverőt.

Már csak a Kronosz segít minden átkomon,
hogy az ereboszi világból tisztuljon fejem,
s ahogy Zeuszt mentette meg anyai uralom,
úgy lesz Aphrodité az én egyetlen szigetem.

Eufória

Rőt-színű réten pattanó csíra,
ringó rendes szellő csitítja,
hullámzó jókedv jelöli útján,
nevetés termése a tüdő csúcsán
csak topog jóllakott játékain,
aztán csend ül a szó szárain,
némán értő a test szava,
virágba szökkenő illatok zaja.
Hámozott teste forróságot illet,
befogadó ámuló ártatlan kikelet,
lassuló értelem érző szívet terem,
őrző elmék ekképp küzdenek meg.
Patakként csörtet az érzelem,
s kagyló ajkából alakít ki sóhajt,
feltör az íve, skálája testnek, szívnek,
remegő lét hátán létet éltet,
bukott törvénye sáncot sürget,
s lehull az égről a hold burája,
csörömpölése vak sikítása,
csak hull le ránk a levegő lengése,
a szoba maga egy forró tánc,
mely forog-forog s élvezi a bált.

Dalol a test*

Nyíló mandula héjból smaragd kiáltja, hogy a tiéd akarok lenni örökre. Szűkülő percek tágulnak órákba, hogy hozzon egy új hajnalt, új fényes ruhákba. Lírát lobbant a boldogság könnycsepp, és mossa a titkokat folytonos parancsra. Helyébe viszi a kicsiny sorsok posztja, hogy felejtse ki volt a világban a múltban a szomja. Új hajnalt álomban ünnepel a test édes mostoha nektárja, hogy szálljon a simító kéz is csírázó csupasz ágra. Mert szebbé válik most csak ami volt a semmi, ha szűk szemek szárnyában a boldog kedv virágzik.

Jeltelen jádén*

Egy felkiáltó festmény vagy a falon,
s míg mögötted érintetlen a fal,
körül vesz a zónát zengő hatalom.

Csak egy csendes csók leszek az arcodon,
körötte mosolyod, bőröd gyolcsa,
s illatod ott, hol felszáll az oltalom.

Barna bitorló bőreség a szemhéj,
mint tiszta takaró jeltelen jádén,
kövéből ragyog rajongó maghéj.

Remény ritmusa

Szelíden festi szépre szemünk szögletét,
a mindent mélyben átélő lélek kerék,
s míg egyet fordul az idő megáll, haboz,
esélyt ad s szikár szófa szélére áldoz.

Kiáltást üzenve halk hosszú félhangon,
rezegve rohan előre és málhát bont,
a remény ritmusa, majd lüktetve átjár,
mint a régi romlatlan vidám ifjúság.

Utazó szemmel csatáznak pillanatok,
röppenő réten csak méla mester vagyok,
halkuló helyek tágulnak, mint az este,
itt leszek akkor is, ha el lesztek veszve.

Alliteralizmus

Légies lebegő lányka lelkét látom,
amint abszint ajkával
lopva leereszti lobbanó,
lengén lógó fürtjeit,
gyümölcse gyorsan gyúló,
gyermekded gyolcsain,
merengve mustrál mindent,
mi mondva mutatja műveit,
csendben cserfesen csüngő
csokrait csak cselekvés
csökkenti, csapjain
folyik forró felderül fantázia földje,
s felnéz fontos fáradtságából.
Benne a szoba, üres alkonyra alliterál.

Holnapra is kisüt a nap.

Örömnyi könnyek

A kerteket járja át a hűvös szél,
kutat a szem, csak szív mi beszél,
halogatni is rest a testbeszéd,
de némán is örömnyi dolog meséd.

Fújja felszínét ezer titkoknak,
hámozza lelkét csitt csataknak,
rákeni bánatát, küzdve ellene,
nem lehetsz bús, ha keze kezedbe.

Munkás mantráján pulzálnak percek,
könnybe kövülten ékkövek vesznek,
gránit szemmel javít jövő jelenét,
s párás szeme szebbnek látja kedvesét.

Hazamennék

Hazamennék,
de a kulcstartóról elkoptak a kulcsok,
tán életzabáló féreg rágta őket,
vagy valószerűtlen világ vackolt elmémbe,
drótok vannak agyam helyén, hajtogatok,
hűs hideg ágyamon már mindent bevallok.

Hazamennék,
de lábam nem visz völgyek vigaszába,
colos könyök van térdem helyén,
rozsdás agyamat is a víz járja,
de még nap mögött látom a felhőket,
 esőre verem a foltos fáradt fedőket.

Hazamennék,
előttem hegyek, omló ordas utakkal,
már a lejtőn is csak kapaszkodva,
visszavet az unos-unalom,
gondolataimat is beköpik a legyek,
már lombosan is kopaszok a hegyek.

Hazamennék,
üres a kulcstartóm, kulcsok hűlt helye,
csak rothadó zárak vesznek körbe,
kapuk előttem tornyosulnak,
kerítés helyett is kapuk várnak,
bent talán nincs hely egy polgárnak.

Hazamennék,
de csak szakadék vár tátongva,
mosolyom sem a régi, csak árva átlagba,
elfogytak a napok, meleg nyári napok,
télbe néz a semmit váró tekintet,
magán segít, más az istent veri meg.

Hazamennék,
de otthonom a vágy vidéki minden-hona,
hol nem vár semmi, csak a lét ostora,
elindulva körbe érek, véget járok,
lápokat tépve topogva szalutálok;
otthon maradtam, hát vajon hova vágyok?

Leánykérés*

átölelném múltadat
simulnék tenyeredbe
elfogadnám ajkadat
s eltűnnék a jövődbe

Két lélegzet között

Mi történik két lélegzet között,
amíg belénk szorul a szó csendje,
addig függnek a csillagok fejünk felett,
s mire hullott volna, új lélegzet jött.

Erdők csituló csendjét fogják felhők,
piciny zaj is habosra veri őket,
óriás fák ejj... nem elég erősek,
mert derékba hajtják a heves erők.

Elég egy pillanat s bimbó bomlik,
mint lelkek közé szorult tajtékos terc,
véghez nem kell sok, egy másodperc,
s utolsó sóhajunk angyalba botlik.