Hozzám*

Hozzám ért a nap,
s mintha nem is égett volna,
messziről úgy fél az ember,
pedig csak fényt akar.

Hozzám ért a fény,
s vakító vánkosa lett
a szemem pihentető
fekhelyén.

Hozzám bújt a hold,
s kráterei olvasni tanította,
a vak lélek braille írását,
s közben csend honolt.

Hozzám font az élet,
s gyökerén apró repedések
mutatták mint térképen,
az érintő útját két kéznek.