A föld az égbe esett,
s tiszta sarával mocskolta be az eget,
látogatás célja volt az uralom,
de jól odakent és vége a bizalom.
most éggel-földdel egybeolvad a test,
nem vacakol, nem kavar csak rest,
kiszívja a nektárt, lehúzza a reteszt,
hogy újra csak újra uralja az ereszt,
már nincs visszaút, csobban a múlt,
és jobb zenészként nyúzza a húrt,
szakítsa a tokot, rázza a vonót,
szakadásig telítve forrongó folyót,
kéretlenül húzza a bozótban rekedt
törvénytelen cincogó vak medret,
nincs állj, nincs semmi, csak a lét,
mely most issza a laza élet levét,
zöldben pompázó katasztrófák,
báloznak egy utolsót, húzzák a nótát.
A pusztulás nem a vége hanem az eleje,
roppant réteken roskadó veleje,
a mindent borító másság vérének,
rekedtre sikított torkoknak, gégéknek.
Miért is ez a vég, az Isten tudja,
bátor bállal kontrázza a múltad,
s ki mondta e vész-jóslatot már rég,
azokért nem vonyít már az ég.
Csend sebeivel gyógyul a halál,
megrekedt imával telített a talár,
lebbenve árulja el a testet,
mit vitt, szebbet nem festett,
mert csíp az mi eddig harapott,
és harap ami eddig aratott,
jóság porból fürge fákra kent,
dörzse koptatta a csírákat fent.
Vonított a setét gondolat álarca
csak egy kopott fűzfa horpadt háncsa,
vitte a küllős kedves híreket helybe,
rothadó világ fért bele a kehelybe,
Ez az ösztön halála, saját kedvence,
elég a hitben, mint örök égő kemence.
Arcunk tapad az égre, mely festi feketére,
ilyen fény világít örök világosságot felére,
szénné porladva legyen tüzeknek fekélye,
most hallgat a zaj a legjobb akkordra,
az ember félt, próbálta, rászokott a pokolra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése