Hazamennék

Hazamennék,
de a kulcstartóról elkoptak a kulcsok,
tán életzabáló féreg rágta őket,
vagy valószerűtlen világ vackolt elmémbe,
drótok vannak agyam helyén, hajtogatok,
hűs hideg ágyamon már mindent bevallok.

Hazamennék,
de lábam nem visz völgyek vigaszába,
colos könyök van térdem helyén,
rozsdás agyamat is a víz járja,
de még nap mögött látom a felhőket,
 esőre verem a foltos fáradt fedőket.

Hazamennék,
előttem hegyek, omló ordas utakkal,
már a lejtőn is csak kapaszkodva,
visszavet az unos-unalom,
gondolataimat is beköpik a legyek,
már lombosan is kopaszok a hegyek.

Hazamennék,
üres a kulcstartóm, kulcsok hűlt helye,
csak rothadó zárak vesznek körbe,
kapuk előttem tornyosulnak,
kerítés helyett is kapuk várnak,
bent talán nincs hely egy polgárnak.

Hazamennék,
de csak szakadék vár tátongva,
mosolyom sem a régi, csak árva átlagba,
elfogytak a napok, meleg nyári napok,
télbe néz a semmit váró tekintet,
magán segít, más az istent veri meg.

Hazamennék,
de otthonom a vágy vidéki minden-hona,
hol nem vár semmi, csak a lét ostora,
elindulva körbe érek, véget járok,
lápokat tépve topogva szalutálok;
otthon maradtam, hát vajon hova vágyok?