Emese hagyatéka

  A kabát szép korúnak látszik. Ódivatú nagy fényes zöld gombjairól lehet látni, hogy nem korszerű darab. Nem mindennapi a története.
  Régen, amikor még csak egy posztódarab volt, valahol vidéken melegítette egy vezér lovát, aki megbecsült darabként mindig összehajtva, a lóra felkötve tartotta, ha éppen portyára indult.
  Néha patakban öblögették ki belőle a szőrszálakat és a sok port, amit felszedett az anyag. Ám jól szövött anyag lévén egyszer egy szentpétervári menekült ruhakészítő meglátta benne a kabátot azokhoz a gombokhoz, amelyet ruhájába varrva hozott. Egyetlen értéke a messzi otthonról kimentett fényes gombok, és persze a szabó mestersége volt. A sötét posztónak rangos hangsúlyt adott az aranybarna cérna hímzéssel.
  Kalandos elkészülése is intő jel, mert a mesterembert egy pogány úrfi verte halálra, amikor a gyermekeinek anyján éppen alsószoknyát igazított. Nem a szabót, hanem a parázna férfit látta és akarta látni az idegenben.
  A kabátja árából eltemették a szabót.
  A mintákat később lebontotta egy ügyes-kezű fiatalasszony, olyan óvatosan, hogy a vasalás után a cérnák helye se látsszon. Akkoriban nem volt illendő ilyen gazdagon díszített kabátot hordani, csak a nagyuraknak. A kabát továbbállt, amikor az asszony a szülésbe belehalt. Majd újra visszakerültek ezek a minták az új tulajdonosánál, és büszke gazdagsággal feszítettek a gombok és a gomblyukak környékén, egészen a vállig.
  Ezt a kabátot viselte a férfi a tárgyalásán, akit koncepciós perben, hazaárulásért elítéltek és felakasztottak. Az özvegy szekrényében nyugalomra ítélve tengődött, amíg egy jogász el nem vitte a irodai fogasának díszéül.
  Itt aztán egyszer szerelembe is esett egy nyest-bundával, amikor egymásra simultak, egymás illatait szívták magukba és válásuk olyan nehéz volt, hogy a zöld gombos kabát akasztója le is szakadt. A jogászt "in flagrantin" lőtte le a nyest bunda tulajdonosának férje.
  Ekkor a kabátnak, nagyon szomorúan le kellett mondania a fogasról. Szeretett ott lógni, ahova sok kliens akasztotta a kabátját. Amikor sok ügyfél jött összesimultak a mahagóni faragott fogason a cifra ruhák, nagyon szomorúan konstatálta, hogy így belőle semmit sem látnak.
    Mit sem ér a kabát viselője nélkül, és szakadt az akasztója is, így mellőzött darab lett. Bár nem látszik mégis súlyos a sebe a viseletnek, ezért olyan szomorú lett, mint a gyermekét vesztett anya.
  Vállfára és egy sötét szekrény mélyére került, majdnem örökre.
  Az évtizedek szürkülésével mutatja öregségét, miközben a gombok egyre csillogóbbak rajta. Nincs kéz, aki leporolja, nincs patakvíz, ami megtisztítsa, csak függ az egyre reménytelenebb sötétségben, amikor egyszer végre hagyaték lesz. Gazdája szegénységben hal éhen. Saját gyermeke nincsen, ezért távoli rokont értesítenek.
  Emese a sosem látott távoli nagybátyjától kapja ezt a dohos helyet, a szekrényt, benne a kabátot. Szinte minden megy az adósságra, csak a kabát marad meg.
  A szép zöld gombok rajta még mindig tetszetősek, de nem divatosak. Hogy valami haszna legyen, Emese lecseréli a gombokat, és a használt piacon eladja a kabátot. A gombokat gondosan egy kis kartondobozba teszi a varrós-doboz mellé. Emese boldogan él párjával, és már gyermeket terveznek amikor súlyos betegség tör rá. Egy távoli országban, nagyon drága műtét menthetné meg, amire nincs elég pénzük.
  Emese maghal és párja, mielőtt eltemeti kedvesét megtalálja a dobozt, amelyben a kabát gombjai vannak. Szemet szúr neki ez az élénk-zöld díszgomb és megmutatja egy hozzáértőnek. Nagy a meglepetés, mert egy gomb megmenthette volna Emese életét.
  A férfi amikor felderíti a kabát történetét, úgy dönt, a smaragdokat egy kendőbe tekerve felesége mellé teszi a koporsóba.
  Soha többé ne okozzanak senkinek fájdalmat.

A temetőt ezt követően a talajvíz lepte el, és Emese lett az utolsó, akit oda temettek.

Anti-haiku

szőrszálat arat
ki papírra vet haikut
dérrel komázgat

A rongyos fotel

 A férfi egy fotelben üldögél és jól megérdemelt pihenőjét tartja éppen. Nem alszik, bár sokszor alszik ilyen pozícióban.
  Lehunyt szemmel is jól érzi a körülötte zajló, lüktető világot. Gondolatban jobbra-balra tekintget és örömmel mosolyodik el a falon található családi képeket felidézve, és a kandalló meleg érintését is érzi a bőrén.  Kicsit arrébb, konyhai neszeket vél hallani, mintha valaki kávét főzne.
  Örömmel nyugtatja magát, tudja, mindent jól csinált, felnevelte gyermekeit, már unokák is születtek, ha rájuk gondol, mindig fülében csengenek édesded, szólító szavaik. Csak egyik fia követte az ő műszaki hivatását, a másik inkább tanár lett, a lánya pedig valahol az isten háta mögött, egy virágboltban dolgozik, melyet a jó házasságának köszönhet.
  Szemben, a polcokon könyvek sorakoznak, elmélkedik tovább, még mindig csukott szemmel. Műszaki témájú könyvei mellett a saját maga által írt műszaki kislexikon a főhelyen foglal helyet. Emlékszik azokra a napokra, amikor könyve sikert aratott, minden évben jókora summát fizetett a kiadó az eladott példányok után. Ez is a múlté, elavult már. Nem bánkódik ezen.
  Eszébe jutnak azok az ünnepi alkalmak, amikor a gyárban, az általa vezetett osztályon sikert-sikerre halmoztak az ötletei alapján. Egyszerű kis újításokból állt össze a nagyobb siker. Egy-egy jól megtervezett szerszám, vagy több alkalommal komplett szerszámgép került ki a keze-közül, melynek még a nyugati országok is csodájára jártak, csodálkoztak, mennyire egyszerű és mégis hasznos szerkezetet alkotott. Sok nívódíjat kapott ezért, évekig nem tartottak nélküle nemzetközi vásárt sem.
  Sok helyen járt a világban, előbb csak a volt kelet-német országban, majd egyre több nyugati országban is vendégül látta egy-egy prominens gyártulajdonos vagy miniszter.
  Erről árulkodik a komód fiókjában a legszebb helyekről küldött sok-sok képeslap, amelyet családjának sosem mulasztott küldeni. A szoba többi bútordarabja is sokat tudna mesélni.
  Elmerengése közben el-elszunyókál, arra ébred, hogy lépteket hall közeledni, talán a frissen főzött kávét hozza kedvese? Úgy tesz, mintha aludna, mert olyan jó érzés, amikor a felesége kedvesen, bújva ébreszti fel. Néha még az ölébe is ül, elbírja ez a fotel mindkettőjüket. Ilyenkor mindig megismerkedésük jut eszébe. Amikor először meglátta ezt az édes szempárt, egyből tudta, nemcsak futó kaland lesz ez a találkozás.
  Hallja, amint valaki letesz mellé valamit, aztán elmegy, majd újra jön és valamit matat. Talán valami meglepetés készül?
  Aztán a vállán érez egy kezet, már mosolyogva nyitja is csillogó szemét. Egy idegen asszony hajol felé.
 - Uram, nehogy elaludjon ebben a rongyos fotelben, még megfagy itt a hideg téli ég alatt. Látja? Már a hó is elkezdett esni! - azzal a fotel mellé teszi a lomtalanításra hozott kopottas etetőszéket.

Ikerként ébredjünk - Korom-szín

Az ősöktől örökölt egemről a tél,
hiába radírozta le a leveleket
a házak között leselkedő fákról,
ott is a szemedet tükrözi a fény,
ahogy szeretnivalón szeretsz.

Palettámon középkorom festékébe
mártom a létezés lágy ecsetét,
csípőd vonalát követve mozdul kéz,
most gyönyörködj az életem művébe,
hogy egyetlen hű-festőd legyek én.

Átváltozhatatlan kegyenced vagyok,
gomblyuknyi íriszed kémlel belém,
s hálám gribedlijét dörmögöm feléd,
hogy ikrekként ébredjünk, mint nagyok,
a fényesen ragyogó orcád völgyén.


.

A békét bujtató egemről a tél,
hiába radírozta le a leveleket
a házak között leselkedő fákról,
akkor is szemedet tükrözi a fény,
s átüt szeretni vágyó lelkemen.

A palettán korom-szín estébe
mártom a lágyan hajló ecsetem,
mely tested ívére festi a vágyat,
sóhajt old a mozdulatok medrébe,
s többé színeidet sem pihenem.

Otthon muzsikál

Ében-színű gyapjút szőtt a téli est,
szövetén átüt a nap, csillagokat fest.
Az árnyék, csak repedezett korom,
a gondolat, kimondható bölcs-orom.

A sötétség, most hűs bársony lehelet,
lépések közt bukdácsol egy sziluett,
falra mászik, s fülébe zuhan zaja,
amint kopogva beszél a sarkak baja.

A láb süket, siet, a tüdő zihál,
fülében, csak az otthon muzsikál,
ütemet sem vált, nem fél, nem néz hátra,
hűlt testét kályha-tűz ölelés várja.

Didergő

Ködfüggönyt szőtt
a decemberi Nap,
kristályai tejfehéren
világítanak,
az eső gyermeke
könyörög benne,
csak tél keze legyint
testbe dideregve.

Emlékkönyv

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak boldog arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a sarki zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, a jelen raszteres részén,
tört járdaszélére aszfalt is kiönt,
lábnyomoktól elkopott emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

***

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak most az arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a körúti zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, jelenünk raszteres részén,
tört járdaszélére az aszfalt kiönt,
mint lábnyomoktól elnyűtt emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak a csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal az ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

Szó-csempék

Egy magányból írtam ki magam,
hol erény volt a szűkség,
de füstös andalgó sorsunkat
sokáig nyomta ódon hűség.
Mást látunk már, mást értünk,
mégis egyre forr a rezgés,
és hullámain lopva lovagol
a késői érett, érintő féltés.

Most érzésekkel érint a nap,
perzselő vágyat huzigál,
zizegve fülemre kiált a csend,
amint lélegzeted muzsikál.
A lencséink összekoccannak,
fókuszálnak a féltő esték,
hangrobbanással ölelkezünk,
és szikráznak a szó-csempék.

A legfényesebb

A hópelyhek oly hevesen hullanak,
alakzatuk egy-egy csillagrendszer,
benne él ezer-víz, tűz, tenger,
rejt életet és mikron-bolygókat.

Hoztál nekem ezer csillagrendszert,
hogy szótlan sziluetted hó ezüstözte,
lehelt csóktól híztak igazgyöngyre,
de szemed hozta a legfényesebbet.

Tavasz óra

Hideg rostélya van a téli napnak,
halad a nyikorgó jégpáncél,
szikét tart kezében a szél,
s metszi arcát véresre a bátraknak.

Csasztuskát zúgnak a fagyos fák,
kontúrjába kap metszőkezű hideg,
rémkép csak éjszakákban fityeg,
tűzhely felejteti a téli drámát.

Vidám nyári fodra ráfagyott a tóra,
fagyos köhintés ez az évszak,
varázs-színű vastag ruhát kap a nap,
ködön sejlő mosolya, a tavasz óra.

Álmodozz

Ami megtörtént sosem ér véget,
a mosoly barázdája rád világít,
ráncok fonatán nem látszik méreg,
s lecsukott szemhéjad sem irányít.

Az álmod eggyé válik veled,
érzed a hullámzó hajtincseket,
görbül a tér, a levegőt veszed,
taszítod végül vonzod a bérceket.

Délután

Már megint részeg ez a ház,
égnek ágaskodó ablaksorok,
vagy szemem csalja a hibát?
utánozza nyíló társát a konok.

Hosszú árnyéka a délutánnak,
de kineveti egy felnőtt fa árnya,
mikor rémeket sugallni akar,
hát helyet kínál madárnyi szárnya.

Szótlanság utcái

Egy város levesébe pottyantál,
ahogy tűzifának vágják a fenyőt,
melynek tüze kicsit könnyen lóbál,
így válik vidék fűszerévé erőd.

A házak felett ég a mosoly-kékje,
bátran kedvre deríti dús dolgát,
mint a felhők lófarkának ménje
elől, úgy ered erőddé a kívánság.

Szótlanság szenderít készre,
nehéz béred követel még-még erőt,
már kezedben a kölcsön receptje,
kér még csipetnyi hajnali mezőt.

Virágok lobbannak, mint égő fáklya,
a korszakod sem árthat senkinek,
így szédülsz egy színes kavalkádba,
s éltetnek a szótlan csók-enzimek.

Derítő ősz

Elhunyt a szél,
mozdulatra várnak levelek,
hogy leróják tiszteletüket.
Üzen leomló mozdulatlanságuk,
csak figyelnek portól szürkén,
amint egyikük aláhull,
megrezzen az ág,
csak félelem büszkén.

Közeledik az ősz!
Testes színével ünnepel,
és tudós gyümölcseit,
némán rejti, dajkálja.

Veréb-mulatság üt csendet,
fent seregélyek,
lent varjak részegednek.
Baglyok most alszanak.

A holnap éhsége retten,
odébb áll sértetten.
A fénylő napszak közben pereg,
mint kavicsok közt forrásvíz,
minél nagyobb, annál hevesebb,
minél messzebb merészkedik,
annál erősebb.

Mit akarsz?
Levél lenni, ki húsát Napnak adja,
vagy gyümölcs leszel,
édes szaftoddal összezárva,
vagy virgonc veréb,
ki a részeg reptét sem bánja,
vagy inkább ragadozó bagoly,
kinek álma a szemére
kövér kopasz pockot rajzol.

Legyél inkább a derítő ősz,
ne sajnáld színeidet, add át,
add mindenkinek magadból.
Legyél villanások tájháza,
minden tér és minden szín legyél,
s tied legyen az élet bő-vára.

Aztán feléled a tetszhalott szél,
most már maradsz, kinek születtél!

Új napok

Új napokba botlik a kortalan csend,
egy illat száll, óhajt rajzol a falon,
bástyádnak szobájába feledkezem,
jó érzés ez, reggeli csókod hatalom.

Nálad édesebb a tétova levegő,
zaj-árnyékkal festettek a szavak,
dupla takaró alatt feszes lepedő,
kitölti azt egy közös akarat.

Álommal halmoz el az ébrenlét,
muszáj repeszti ketté e vágyat,
dús nappal veled semmire sem elég,
bennem lüktet mindig, ha nem látlak.

Egye penész...

Sárga penész, ördöge földnek,
bárgyú képekkel motivált béke,
csak egy arc mely ködben vár,
s figyel, vele megy a turha-zsák.

Őszinte tudás, remélt igaz
motiválja s cipekedve kiáltja;
te se élj az élettel drága betyár!
A csendnek csak üres díszét

viszi a víz, messze vége bánat.
Használja drágán ezt, akinek
virága semmilyen hang.
Koppan és repül részegsége.

Toronytalálkozó

 
 Valahol "Nyugat-Ázsiában" összeröppentek a madarak. Ki innen, ki onnan szállt le a vármegye házára, onnan a Bocskai terembe.
   Dalos-madár is akadt bőven közöttük, rögtön az elején szépen szólt egy Ratkó vers.
Majd szépen sorban ültek le a mikrofon drótjára, hogy egyéni dalukat elcsicseregjék. Mindjárt az első előadó egy pajzán kukorékolással kezdett, azt is elmondta bevezetőjében, hogyan csevegett a terem névadójával, Bocskai szobrával kicsit fanyar humorral és kissé szemtelenül. Majd kortalan fecskéktől, pacsirtáktól, de még Turul madártól is zengett a terem sorban. Hallhattuk olyanok énekeit is, akik már nem tudtak saját szárnyukon iderepülni, mert már az angyalok italát fogyasztják a mennyei páholyban. Onnan biccentettek elégedetten, mint az értük gyújtott mécsesek lángjai.
  Egy debütáló helyi pacsirta is megszólalt, aki nagyon boldogan repdesett friss szárnyaival párja oldalán.
  A békés estén a szívek megnyugodtak, és a lelkek is jól szórakoztak, hogy újult erővel készüljenek az év végére és a következő toronytalálkozóra, amikor majd Kecskemétre repül a dalos csapat.

VIJAY SESHADRI: Elegy - Elégia

Megkért egy barátom, hogy értékeljem az ő városát,
ahol még sosem éltem.
A dómot talán érdemes megnézni,
de az utcák keskenyek, egyenetlenek, és egy kicsit komorak.
A folyó lassú, úgy folyik benne a nyár, mint a legsárosabb tavasz.
A kisipar elavult.
A népessége nem korcsosult.

Lakosság lélektükre egy szökevény,
aki belecsúszik az árnyékokba, és zeng a haranglábnál.
Félig megevett hideg étele a kávézó asztalán várnak valakire.
Üzeneteit megoldhatatlan egyenletek fújják le a macskakövekről.
Haldoklása annyira igazságtalan, hogy nem is tud megbocsátani magának.
Az élete végéig várja, hogy felzárkózzon az elmúláshoz.

Ő van, te és ti vagytok ott is.
Keresd meg az utcán azt, aki épp bűnhődik,
nézz szembe vele a foltos forgóajtón át, ülj mellé a téren,
ott megmutatja félelmeidet, és átérzed a néma történetét,
lassan megszokod, hogy a hosszú nap önzőn elernyed,
így egészen haláláig saját végeddé akar válni.
Akkor állj fel, s kezd el helyreállítani az elkobzott perceket.

***

I've been asked to instruct you about the town you've gone to,
where I've never been.
The cathedral is worth looking at,
but the streets are narrow, uneven, and a little grim.
The river is sluggish in the summer and muddy in the spring.
The cottage industries are obsolete.
The population numbers one.

The population numbers one fugitive
who slips into the shadows and haunts the belfries.
His half-eaten meals are cold on the empty café tables.
His page of unsolved equations is blowing down the cobblestones.
His death was so unjust that he can't forgive himself.
He waits for his life to catch up to him.

He is you and you and you.
You will look to him for your expiation,
face him in the revolving door, sit with him in the plaza
and soothe his fears and sympathize with his story
and accustom him to the overwhelming sun
until his death becomes your death.
You will restore his confiscated minutes to him one by one.

Fagyni hagyomány

Kertek alatt oson el az ősz,
pikáns színeivel viselős
óvatlan kamasz,

szemtelen szeleivel kavart,
és keserű zavaros italt
szolgál fel,

a zöld utak illata még kísért,
fénybe folyó látványt ígért
csalhatatlanul,

most szögesdrót a falra futó lián,
mely téltől védeni kíván,
házat esetlenül,

reggeli őrjárat helyett a fagytündér
még csak kelő rozskenyér,
mint összeomló tészta,

csak a csend ugyanaz,
alázatos hangszer halmaz,
húrtalan lusta,

téglahalmazon túl ablakok zárva,
azon túl is tértelenül árva,
hideg tél készül,

mert fagyni hagyomány.

Segélyszállítmány

 Pár évtizede, amikor még kaland volt élni, én is kerestem a lehetőséget, hogyan is lehet az adrenalint növelni ifjú véremben. Hát elkezdtem Posztinor tablettát csempészni kenyérbe sütve a mi magyar-ajkú, de székely és erdélyi lányainknak. Abba nem is gondoltam bele, ezzel hozzájárulok a magyarság fogyásába, de hát menjen ez az ifjú meggondolatlanság rovására. Apám nagy pékségben dolgozott és akkor még nem volt sem ISO, sem egyéb nemzetközi szabvány csak finom kenyér, de ezért megjelölt kenyerekbe sütötték elővigyázatosságból a pici bogyókat alufóliába csomagolva.
 Mindezért ma már lehet csomagolási világkiállításon nyertes lennék, de ha hiszik, ha nem, fizetni nem kellett ezért a különleges csomagolásért, csak a kenyérért.
Annyit azért tudni kell, hogy a kenyérnek is nagy sikere volt, azt nem tudom, hogy használt-e az esemény után, de a tablettában sem vagyok biztos - így utólag!
 Persze a kicsi tablettákból, hatalmas partikat tudtunk rendezni a kinti barátainknak, ahol akkoriban a hús országos hiánycikk volt. Mi mindenesetre jól el voltunk látva, húst-hússal ettünk, pezsgőztünk a legelőkelőbb szállodákban.
 Amikor a Sütő Andrással beszélgettem, és mondtam neki, hogy Posztinor forgalmazó vagyok és költő, jót nevetett. Persze nem is sokat beszéltünk az irodalomról. Elég bátornak látszottam, ezért ajánlotta talán nekem azt, hogy a kéziratait juttassam el az anyaországba és én minden zokszó nélkül cipeltem mindenféle ellenszolgáltatás nélkül a néha 5-6 kilós papírhegyeket, amelyért aztán sosem jelentkezett az, akinek át kellett volna adnom.
 Aztán más is rám szokott, hoztam én kazettás rádiót Pestre szervizbe és még nyerget is gazdag lovardásnak, sőt egy egész székelykaput is rám bíztak, de az nem fért el a vonat fülkében.
 Elkezdtem, jobban élni, na nem a tablettából, hanem itthon gyárakba vittem a szakembereket, amolyan trebicsként. Már autóval tudtam járni, ennek csak egyetlen kellemetlen mellékhatása volt, hogy a fél városnak napokig álltam sorba benzinért, mert a magyar rendszámú autót nem volt tilos teli tankolni. Még most is érzem a benzin száraz illatát a torkomban. Azóta sem szeretem a száraz bort.
 Egy alkalommal én is elkísértem az egyik közeli ismerőst egy túrára. Az első hely egy pékség volt, ahova a tablettát vitte be, és egy rakat kenyeret hozott ki. Majd a következő hely a húsüzem volt, ahova pár kenyeret is vitt, és hozott egy láda kolbászt. Ezután már a kolbásszal és a kenyérrel mentünk pár kört és nagyon gyorsan elkelt a rakomány. Egy délelőtt annyi pénz kerestünk vele amennyi akkoriban volt 4 embernek a havi fizetése.

Szóval mindenki jól élt a kicsi munkálkodásomból, volt aki mert kereskedett és volt aki csak együtt mulatott velünk. Elteltek az évek, új szelek és új fogamzásgátlók kora jött el.
  Itthon is elérkezett a változások kora, és kint is jött a forradalom.
 Mivel nagyobb gyakorlatom volt a gyógyszerszállításban ezért a forradalom után többször is fordultam gyógyszer és segélyszállítmánnyal, mindössze a benzint fizették, de jó buli volt a hegyeken átkelni a zord decemberi hófúvásos időben. Brassóban úgy raktuk le a több millió forintos szállítmányt, hogy mi sem tudtuk elképzelni, hogy még csak átvételit sem kell kapnunk érte.
 Így szaladt el a világ alattam akkoriban, és még nem is említettem, hogyan szakadt szét a kocsi a leszakadó hólánctól, hogyan hegesztették meg a gömbcsuklót igazi "szakik" az autón, amellyel utána még kényszerből több mint ezer kilométert kellett menni, hogy alkatrészt, szakszervizet, és hüledező szemeket lásson.
 Azóta a kapcsolatok úgy szaladtak szélnek, mint a megzavart legyek a tetem felett. Több régi ismerős is, akiknek akkor munkát, szállást és megélhetést tudtam adni, azóta már a gazdagok világát élik melegebb éghajlaton, pedig nem én küldtem őket oda, és már eszükbe sem jut, hogy most itthon is nagy "Posztinor hiány" lépett fel, és a benzin sem lényeg már.

Kritika

ahogy igazgyöngy készül
egy kés kemény száj feszül
fáj veszettül húsba kerül a kő

mint kritika aztán te is sorra kerülsz
pattan a kardéle hiába vegyülsz
kicsi kagylók kódorgó körébe

a fájdalom nincs egyedül
érik a kincsed legbelül
mígnem értéked túlnő rajtad

s rút húsodat már nem eszik
feszítik tested és kiveszik
amiért eddig hagytak élni

s halni

Szívedhez szoktatva 2

A gondolat, mint lábamra
tapadó sár, viselős, nem ereszt,
éjek kullognak kéjt kavarva,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy vágott világnak,

hova talán fakasztani érkeztem,
hol máris bókolnak - percek az estnek,
s idő rézgálic permete fedi fürtjeimet,

Karjaid, mint ahogy a fák nyújtózó
ágai, fészekül fogják a holdat,
úgy fogod két kezedbe arcomat,

fehérbe fordulón hunyorgón hiszlek,
s te bólintasz rám, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördög szekere, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

A kérdezőbiztos

 A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy kérdezőbiztos. Mégis, az egyik szombat este csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta melyik cégnek dolgozik, és nem hagyva válaszra sem időt, megkérdezte, válaszolnék-e egy kérdésre, és oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája, nem akar egy percig sem zavarni. Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő kérdést tette fel: - Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne? - hozzátette, hogy büntetlenül bármit csinálhatok, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet.

  Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért, nem kell azonnal megválaszolni. Azzal távozott, időt sem hagyva arra, hogy a választ elutasítsam egyszerűen a "fogalmam sincsen" vagy "nem olyan egyszerű" szavakkal. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, amelynek elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak jártak a gondolatok a fejemben, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

  Akármit megtehetek!

  A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik velem gonoszak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt tart itt a társadalom. Egy picit eszembe jutott, hogy a gerincteleneket és a csúszómászókat a saját formájukra változtassam, de mit érnék vele, azonfelül nem Isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos. A gyógyítani nem akaró orvosokat, a hálapénzt és műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. - Ez nagyszerű ötlet, azonban akkor megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ez nem jó, enélkül elveszne az emberiség még hamarabb.

  Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsam át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. - Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmit újat kitalálni, semmit oktatni, ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, mindenkinek adnék sok-sok szeretetet. Attól tartok, csak beleölném az emberekbe a szeretetet és megszűnne a vita, az ötletelés és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről, nem szólna másról zene, csak a szeretetről, igaz, senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne ugyanúgy, ahogy akkor, amikor nem lenne betegség, vagy ha nem lenne szükség tanulásra, tanításra.

  Eltelt az este és eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig ez egy egyszerű kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni. Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. - Jajj, Istenem! Megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni, amikor elbúcsúzott én kikísértem a lifthez.

  Ő beszállt a liftbe, az ajtó bezárult, és a felvonó elindult felfelé...

Javított:

A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy a kérdezőbiztos. Egyik szombat este mégis csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta, melyik cégnek dolgozik, majd válaszra sem hagyva időt megkérdezte, válaszolnék-e. Oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája és nem akar egy percig sem zavarni… Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő hangzott el:

— Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne?

Hozzátette, büntetlenül csinálhatok bármit, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet. Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért. Azzal távozott, időt sem hagyva, hogy elutasítsam, vagy azt mondjam: „fogalmam sincsen, nem olyan egyszerű”. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak járt az agyam, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

Akármit megtehetek! A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik nekem ártanak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt itt tart a társadalom. Eszembe jutott, hogy a gerinctelen és a csúszómászó embereket gerinctelenek és csúszómászók formájára változtassam, de mit érnék vele… Azonfelül nem isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos tett lenne. A hálapénzt, műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. Nagyszerű ötlet, de megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ami nem jó, mert ezek nélkül még hamarabb elveszne az emberiség.

Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsak át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmi újat kitalálni, semmit oktatni? Ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, tehát mindenkinek sok-sok szeretetet adnék. Attól tartok, hiábavalóan beleölném az emberekbe a szeretetet, mert megszűnne a vita, az ötletelés, és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről. Nem szólna másról zene, csak a szeretetről, és igaz, hogy senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne.

Eltelt az este, eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig egyszerű a kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni.

Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. Jaj, Istenem, megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót, és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni. Amikor elbúcsúzott, én kikísértem a lifthez.

Ő beszállt, az ajtó bezárult, a felvonó elindult felfelé…

Szívedhez szoktatva

A gondolat, mint lábamra
tapadt sár, viselősen nem ereszt,
az éjek kavarva kullognak,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy kusza világnak,

ahova talán fakasztani érkeztem,
s amelyben bókol a dél az estnek,
rézgálic idő-permet füröszti fürtjeimet,

fehérbe fordulón vacogva várok,
hunyorogsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördögszekér, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

Hezitálók

csapágy, textil, fiola, béke, szeretet, harmónia, hemoglobin, remíz, térfogat

Foszlott textillel torzított 

tavasz, tétován verdeső 

nyárelővel randizó vagány 

veréb a lélek. és térfogatában 

puffadó pökhendi a béke, 

a harmónia sem áll be

remízébe, de a szív csapágya 

szorul egyszer, akadozik 

a szeretet hemoglobinja 

egy fiolányi sósavként

fröccsen a világ szemére,

körötte, mint elmart idézet 

szól a morccá ragadt 

leomló lélek bölcsessége.