Húzd csak, húzd bolond

Vidám felhőket old a kacagó ég,
csiklandozva repeszti néhány favég,
a meleg avarban elvérzik egy gond,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Levélágyból tekint az égő égre,
repülne, de úszik múló mérge,
vágy viszi bálba hol egy dob kong,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Mágnesként tapadsz fránya földedhez,
égre vágyón mocsokra születhetsz,
idő keze visz barátot, rokont,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Már csak kódokat látsz a zenéből,
táncoló ujjakkal zúg a keringőd,
mozdul a mellkas levegőd porond,
feszül a húr, ne húzd, ne húzd bolond!

Zenéd húr-nélküli tiarája tested,
utolsó akkordokat is elveszted,
addigra az ég is lelkedhez leosont,
feszül az égi húr, húzd csak, húzd bolond!

2013 04.04

Gonosz ellen

Ne játssz tengerrel mert az durva,
az angyali habok beléd bújva.
kiveszik belőled az eszméletet,
s cseppfolyóssá válik a bú benned.

Ma még szelíd hullám tisztára mos,
holnap komisz csellel tüdődbe mardos,
most a szivárvány színeit csodálod,
majd elragad s mélybe húzza talárod.

Ne viccelj végtelennel, mert kinevet,
szép-arcát mutatva jóval hiteget,
míg elvakít színe, élesedik a penge,
kutat, kiismer, majd elveszel benne.

Barátokból építs várat erőset,
kő, kanál, igaz szó, hagyd a redőket,
s ha már csupasszá tett minden szavad,
gonosz ellen száz igaz szó maraszt.


2013.04.04

Tájad csak szemedé

Se tél, se tavasz, se vas se ólom,
ringó csepp csípőkkel kísért béke,
s villan egy hajnal, egy reptetett sólyom,
hogy feketében járó gyásztól óvjon.

Tájad csak szemedé, hogy könnyet szórjon,
cseppjeikből összeáll  pergő patakom,
habok cserepétől zajos szóval szóljon
tükre szürke szárnyastól zúgó tavakon.

Elnyúlik az égen egy bomló felhő,
madarak pásztorkodnak, nagy a ricsaj,
nem hagyják békén a kékítő kendőn,
szél csipkedi tollukat, szelíd, de szilaj.


2013.04.03

Magadnak felelj meg

Vonalakat húz a féltő aggály,
cudar unalmas határ naptár,
vége, ne akarj többé figyelni,
feleselni akarj, mint papagáj.

Nem, ne akarj magadra figyelni,
megfelelni mások hazugságán,
ne akarj este nagyestélyit,
ne akarj zenére táncolni,
konyhába főzni, ágyba szeretkezni.
Lázadj a kommersz ellen, minden elem
ellenedre vitáz, az ego ellen,
ne akarj éjjel aludni és nappal élni,
ne halld a gyászhírt, ha öröm akar érni,
szeress, ha utálnak, szeresd magad,
mindenkitől butának, csak te maradsz,
ne rúzsként írj és pofozd fel magad,
szeress és sírj, ne kérdezd, hogy viszont,
ne nézd, mit nem szeretsz és, csak ne tedd meg,
főzz egy életet, ehetőt de ne cseleset.
Ugorj, ha nem mersz és ne, ha kell,
repülj, ha nem hagynak, de sose ess el,
boldog mosolyt varrjál arcodra,
jön az öröm, a komoly, ha ő is azt akarja.

Akkor csak akkor létre felállhatsz,
büszkén kiálts bohócot a világnak!
Bohóc vagyok, sírjon a sűrű bánat!
Ha senki nem szeret,
akkor is kell szeretni a vágyat.

2013.04.03

A dogma

Ragadozók korában épít a nyomorra vagyont a tollas szárnyalók nemzedéke, hogy bitót ácsoljon a hitből és a rajongásból, temetetlen holtakat hagyva a ki sem ásott lövészárkok terveinek nyomán. Zakatolnak a mindent állító bűzös hajnalt taposók korlátolt mellényes gazdasági nyomorultjai. Éhségből kovácsolt koronák csillogása téveszt meg ezernyi bűnös lelket, akik hiszik a maguk igazságát, hogy aztán szembesülve tagadják meg elődeik tanításait. Most jó a nép, akik még nyernek, elhiszik a mesét, amelyben egy külső erő veri a kertjüket határoló aranykapukkal vértezett határaikat, melyen csak a csömör lúgos mocskos grafitja csordogál a szép zöld gyepjükre. Még védik a szeretteik jogát, közben nyakig taposnak a kiteljesedés hiányában, amely vak szemeikben a Kánaánt testesíti meg, de késő lesz, amikor a levegő után kapkodva ők is belesüppednek a semmit körülvevő alamuszi tervek mocsarába. Akkor ők is önként vetnek véget a gazdag vasárnapi levesekkel fémjelzett családi vacsoráknak, amelyben a fele családjuk tehetetlenségét az ügyetlenségükkel keverve elfordulnak nemcsak az idegen éhezőktől egy cél érdekében, hogy nekik jusson még valami fájdalommentesen. A fájdalom eléri őket is, amikor már késő lesz a kutyákat uszítani a betolakodó idegen dogmák ellen. A nép élve temeti el a tudását, amit őseitől sem fogad már el. Nem attól nagy a nemzet, hogy kirekeszt, hanem attól, hogy befogadó. A túlélés ösztöneit meghazudtolva szajkózzák a megvásárolt kényelemért a rög szent kötelékét már-már istenítő ferde vallásokat csámcsogó gulyászabálók örömére. Kifordult világ vár arra, aki még nem esett ki a süttető serpenyőből, de szájuk duplán tele lesz a föld keserű ízével, amelyért harcoltak, amit már régen elvesztettek, de mindenkit kitagadtak, akitől megtudhatták volna az egyszerű valóságot. Ébredésükre esély sincs, és a nemzet halála elkerülhetetlen egy olyan réteg nyomására, akik ennek az ellenkezőjét szajkózzák. Talán te leszel a következő, talán én leszek a következő, talán már mi vagyunk a következők, akiknek esélye a zéró szint alattiról sohasem-volt időket lazít meg, hogy maga alá temessen a bánat és megbánás cseppnyi esélye nélkül.

Semmilyen valami

Olyan semmilyen ez a valami,
réteken bújó ráncokat takaró
remélhető áldásos szép napok.
csak cseng a pusztába punnyadva.

Előveszem jelenem mint az aprót,
fizetek, távozásom jövőbe nyúló,
a végtelen várakozás véget ér,
nem számít szökésem múltba mit ér.

Figyelmem, mint felzavart madársereg,
zajjal, éllel édes borral torkomban,
bódulattalan altató, szeget ver,
csónakomba ahol tettem hever.

Újra csitt, csillagokkal szédülök,
párat talán eltakar a kedvem,
majd újra a régi lesz a színem,
csak csitt, várj míg jön hajnal velem.

2013.04.02

Tiszta-vizű forrás

Testem az érzések kopott járdája, törve, taposva benne lezuhant szilva cefrésedik, részeg hangyák mulatnak, árnyékok csíkjai közt fények játszanak vakító szárító jelenetet a hadüzenetből. Közel hozzá tépett bokor rendezi pucér ágait sikítozva, rohanna száguldó idővel a sötétbe. Csak az est hoz hűs megnyugvást, gyertyafény hangulatából kilépve lobban az eszmélete, újra este, talán több mint a fény a bor a pezsgő, bőrétől szabaduló pár sem észleli a világégést, szomjukat oltja örömkönnyeik édeskés kumisza, lánctalpakon a pucérság, és kés a gyengéd hűs vas, tompítja az éles fájdalmas csomóikat. Gabalyodik a hangos gondolat, kemencéjében izzik a mindent elnyomó vad őrült odaadás szolgasága. Csak a roló áll nyitott szájjal, csodálva ezt a színpadi kongást, ütemes rengéseiben veszik el a tudat felsőbbrendűsége. Csak a roló áll nyitott szájjal, csodálva ezt a színpadi kongást, ütemes rengéseiben veszik el a tudat nyitottsága. Az ismeretlenség nyitottsága varázsol őszinte tiszta-vizű forrást, mely éltető erejét egyszer elvesztve minden megváltozik.

2013.04.02

Örök

Minden pillanat halotti emlék,
melyen túl már csak a jelen
kószál türelmetlen telihold arccal,
hogy az ő szíve is megálljon,
meredjen és a múltat szaporítsa.

Minden szerelem halotti emlék,
melynél az átok csak remél,
vígan kacagja lázas pulzusát,
az idő bosszúja ez a szép világ.
Hiába is esem arcod merengő,
nyugtatón nevető hideg kútjába.

Minden barát csak halotti emlék,
csalatott, elárult emberi termék,
nem eladó, csak viszi tovább a szél,
az idő szele, mely sohasem fél.
s átadja magát az új kalandnak.

Minden tudásunk halotti emlék,
elhaltak, bölcsek, adták s vették,
az idő eljárt felettük, ahogy most veled,
visszahozhatatlanok a vidám percek,
a gyász, a szomorúság is mind a múlt,
földalatti képtár az amihez nyúlsz,

Csak a szerelem örök érvényű időtlen,
vaspánt, korbáccsal, kő kínba dőlten.

2013.04.02

Jók voltunk

Jók voltunk, mert jónak születünk,
csak a sors babrál, mocskos sors,
szánkra fegyverként adta a szó ostort,
s tollal szapul ostobákat a kezünk.
Jók voltunk, mert jónak születünk,

Nem minden az égből jön

Faként állok egyedül a mezőn,
csupasz ágaim ég felé kérdőn
recsegnek, ropognak irigy imát.

Szél szakít, tél töri ezer levelem,
mégsem érem el az íves fellegem,
hogy a szerelmet találjam oda fent.

Tavasz öltöztet, nyár nyújt métereket,
s várom a szívdobbanást, a kék eget,
vágyó ágaim felhőknek integet.

Dobban a föld, forró fejsze csattog,
derékba törik az el nem ért álmot,
hogy eldőlve lássam a boldogságot.

A mezőn ezer rajongóm csak rám várt,
eget vágytam s lábamnál az igaz társ?
Itt lent boldogság ölel s semmi nem árt.

2013.04.01

Csere-bere

Költők hűlt helyével hogy számolsz el,
elhordott hegyekre hogy mászol fel,
folyók elhalnak völgy nélkülii avarba.

A néma lírát sem köszönti tavasz,
mint kézben a kakas nélkül ravasz,
a kiáltás nélküli hullámzó visszhang.

De a lepedőnket még éri a nap,
s hangszereink teste dorombolhat,
a nyár sem jó híre az elmúlásnak.

A semmi része tulajdona jutott,
mint kerék nélküli szekér futott,
s helyben hagy szavak kénköves sava.

Hát így szárnyalhat gőgös gondolat,
retúr jegyet váltok a csillagoknak,
s nyárért cserébe kapom a tavaszt.

2013 04.01

Elengedlek, megfognálak*

Elengedlek,
megfognálak,
de csak a folyóm vagy
kezeimből kifolyhatsz.

Elengedlek,
megfognálak,
örök idők násza vagy
kezedhez gyönyör tapad.

Elengedlek,
megfognálak,
csillagokhoz olvad fényed,
anyáskodó mesterséged

Elengedlek,
megfognálak,
ajkad szóvirágok vázája,
benne száradok nem hiába.

2013.04.01

Lejtőn

Kerék testem égeti utam koptatott köveit,
megrándul és koccan a tengely,
hogy a zsír után kiáltson,
de hosszú még a lejtő,
s ott lent a völgyben
csak a kemence éhségét lesz erőm táplálni.

2013.04.01

Szavak korbácsa

Gondolatfelhők, rövid est, hosszú boros hangulat, füstölgő nyitottságunk már-már erotikus andante, hallgatásmentes csendszoba, a korty bor szólít történet dallamra, füstben mért idők testvéri lágy zenéje rezdül a léghúrokon, hullámzó akkordjait elvarázsolja a pszichológia.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.
A képek rabjai rácsaikat tekintik sorvezetőnek, a lázadás cseppnyi hevessége nélkül,
pucér gondolatok csak még erősebben öltöztetnek egy századnyi divat fészkükre tekintve, az intellektuális mátrix szoba kocka vára, tornya a rekesztés nélküli csonttorony faragott mása.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.
A történetekbe belekattogó, roppanó szekrények szava a radiátor is szót kér, de nincs válasz, a társgondolatokból ezek kizárva. Óriások gúzsba-kötve táncolnak így mint a réten a nárcisz a vihar szele után kiáltva.
...csak szól, csak cseng a mindent felfaló szavak korbácsa.

2013.04.01

Késői tavasz

Mosolyodtól lüktet a föld,
vidámságból éled a zöld,
napfényt kacsint a szeretet,
emléktől meleg tenyered,
tavasz ujjával csiklandoz,
éledő reményt a mához.
Nyárfák háncsa a gondolat,
levéllel veszt a kárhozat,
öltözik az erdő télből,
cudar hideg frissességből.
A szél a kedvenc nagynéni,
fák közt szeretőjét kéri.
Megkapja bérletét s vidám,
holdon ülhet a páholyán.
Kezdődik egy új színdarab,
kellékből épít múltakat.
Tavasz simítja kedvesét,
hinni akarja a mesét.
Fekete függönye felmegy,
vakok titkon segítenek.
Nyiss szemet csendes csodára,
hisz Nap is nevet holdjára.
Hűs est hoz békét a tájra,
aludj, pihenj rá csókjára.


2013.04.01

Rettegők

Hallgat a város, hallgat a nép,
szájukat fogja félelem s éhség,
magába motyogók zaja szól csak,
perlekedők, szidják saját sorsukat.

Csak a bűnösök hangja robbanó
teremnek kárt mit vetnek korhadó,
fáradt fegyverrel futnak az ellenre,
s jót akarók vannak  megrettenve.

2013 04.01

Kedves kor

Csillag szirmú rózsák levele zöld,
szára mint élet létra s alatta föld,
ködfátyol köntöse szirma a sirja,
szépre emlékező magja benne írja.

Kertek dísze hímez költői képet,
tüskéi merednek s ontják véred,
szisszenő csoda, mint fájó szerelem,
felejtett fájás megtűrt emlékeken.

Csattan csonkoló kerti éles olló,
mint vázába szorított szépség korzó,
illata ver szöget a kert képének,
s haldokolva oszt legtöbb szépséget.

Szemünkben csillanó csokra az útja,
lelket lobbantó beszéd kerek kútja,
s vázán járó kertek a festők vászna,
a véghez szoktatón agyunkra járna.

Megpattan a ránc roppant kovásza,
most is illó illedelmes románca,
a kor ködösít köpenyt a virágra,
hervadó emlék s kedves perc hiánya.

2013.03.31

Tavak szíve

Szürkül a pillanat szőre, szárra szökve,
szemerkélő nedves illat inába hál,
s az űzött kecses karakter újra száll,
ráncos tört kézzel kínnal nyelve nyögve.

Felszállt a tavasz barkasága büszkén,
hajnalszerű a heves hidegsége,
halvány holdbélyeg a nyoma s éle,
a fagy töri mosolyát gribedlijén,

rohan a tartós természet színe,
jégvirágok tüskéi törnek rád,
illatok völgyének szívébe vág,
s pumpálja zöldjét tavaknak szíve.

2013.03.30

Születéspillanat

Az elme húrjain szól vagány varázs,
lószőr hasad, égbe meredő magány,
szikrát szülő szűk szavak szólnak
s ül a bátor jövőt járó korszak.

Csillámot csen néma ajkak fölé
s hűs jégkor fehér salakja mögé,
reszkető robaj ránt szúrós szelet,
fújja a rég elmúlt szűk szeretetet.

Kacsintó kacajjal köszönt kikelet,
vígság véget nem érő mozgó menet,
csattog csituló kor küszöbén, kezet
ad sohasem volt láncot s gyötrelmet.

Az ég szempillája nyit hajnalra könnyet,
szirmaira szórja színes álmát s követ,
rabságnak rácsa soraiba zárva,
feszít, fűrészel napot az árnyba.

Helyére hull a kétség köreinek,
könnyel teli veres vak szemeinek
tava, felkorbácsolva félelmeit,
csak csórja palettájának színeit.

Múlik meredőn a napok perce,
percek pillanatokra szakadt terve,
váljon végtelen kerted köré,
a boldog mosoly miértje mögé.

2013.03.30

Kihalt emlék

Falon fekszenek megkövült emlékek,
nyikorgó ajtókkal száll rá járattal,
tömeges zsúfolt rajongók hada,
mit kéz nem fog a por mindent értékel.

Már az ablak is csak a szél nyitánya
meleg otthon, terasz, kopott kocka,
lelkek is elhagyták, senkik otthona,
csak a kémény dől, húzza honvágya.

Kelt-tészta illatra emlékeznek a falak,
ásít a repedés, készül kiáltásra,
a fájdalom rég elszállt messze van,
kihalt az emlék is csak a rom marad,

2013 március 21

Nincs Neve

Zörgő hulló levél hajnala éjnek,
hulló könnyei patakja ügyének,
szerető szunnyadó szeme is ében,
foszló köddel oszló komótos vének.

Továbbáll az ég, gurít hordókat,
keser Katinka kongat arany hámot,
odaragadt omlós gőgös gondolat,
köröm nélküli gyermek egy bádog.

A lassú tűz éget falra arcot,
rángat a rettenet meghalni sem féltek,
életek éhe füstbe-ment harcok,
alszik a csengő nincs neve a szélnek.

2013 március 21

Fényt

Selyem száll toronyra, lassú lomha,
kendők kendője szelek szülője,
ráncokat simító édes mostoha.

Lazító lázálom, rettegő mesék,
hazug emlék passzol fura fészkén,
kő sem dagad, csak csobban a cseléd.

Megfagyott szó szusszanása volt jó,
higgadtan lép cserepét számolva,
gerince görbe, derékba tört hajó.

Utcák égbe érő vajúdó vége,
mész-szüret prése elmeszelt szünet,
rég elfolyt gondolatok veres vére.

Fényt kiált a holdnak szürke ege,
fröccsenő savak, éretlen szavak,
pihe fénytől fosztott rokkant feje.

2013 március 21

A tél halála

Szárazon köhécsel a romlott ripacs remény
a távoli téli kerti szavak, szürke rejtekén
hol loncsos leveleket ölelget a fagyos hit,
halálukig hordják jégbe zárt szúrós színeit
az ősznek, mint múló édes emlék illatait.
Most is a korona őrzője a napnak az ég,
büszkén viszi a kincset a suttogó sötétség.

Türelmetlen tájakon jár a lélek lángoló
gonosz, görbe botján a repedés is aggódó,
S ma reggel is álmából verte fel a Napot,
az elmúlás ereklye, ahogyan a tegnapot.
Fut, szalad az idő lángja lélekerdőt perzselve,
minden éjfekete szén, szökellő kurta kontyok,
csak a magvak repednek titkon zöld bujaságot.

2013 március 16.

Csalfa meleg hit

Odakint vészes vihar tombol, s te ülsz a múlt meleg okában,
roppant erők préselik tetődet, már csak hited tartja erősen,
reccsen az andrás, hajlik a szög, élő fa védi vén hírnököd.
Jól fizettél, erős imád tart, nincs még erősebb szélvihar,
A várad védett melegében, szenderül álmod széltében.
Csak egy roppanásnyira terpeszkedik, az elképzelhetetlen,
míg más fegyverbe szólít, a hited nyugtat, csak takaród rövid.
Talán nem is káosz van, csak a lidérces lelkiismeret tombol,
roppant erőkkel dorombol a vétség, de lefagy a víz tiszta kétség
neked szolgád papucsod, s istened a fényt okádó kandallód,
s míg a változás okádja le múltadat, nem akarod tudni és maradsz.
Pajzsod párciummal hőn siratott ős függőség vak véletlene,
nem készülsz, dárdád pihen, így tizenkettek tüze téged emészt fel.



2013 március 12

Hallgatás ára

Elkorcsosult álmok hahotáznak kicsi kertedben,
csontos kezek nyúlnak a heves gondolatok után,
már csak egy kopott adat vagy, az is elméletben,
hogy aztán varázsszóra teremjen a hited bután.

Megrajzolt napod fényesedik foszlott hűbér helyen,
világgá kiáltott tehetetlenség a babérod,
tonnányi méltatás folytja beléd az üzenetem,
válaszra sem pofozlak, nyúlós néma az árnyékod.

Felragyogsz, mint kéjben úszó éjszakai szívroham,
fáj is még kicsit, de hagyod a szertelen sötétben
elbújni hamis hangokat, mely új időket fogan,
csendben csírázik a lelkesedés a küszködésben.


2013 március 1