Ezerszer

Meghaltam Ezerszer napsugár egyetlen csókjáért.
vitáztam halott zörgő levéllel csonka csontjáért,
tapostam őseim hamvadó hínárszó lelkére.
meghaltam Ezerszer, s túléltem bánatok kedvére.

Ájultam Ezerszer varázsló anyáknak csendjére,
lelke nyúzta meg lenge lángja forró tűz hevére,
zajom koptattam ezerszer illata holt termében.
szerelem Ezerszer, mindig csak a halál nevében.

Meghal Ezerszer gyermek gyász kezed kihűlt karmában,
szedted szét hangoddal mi nem is volt meg a világban,
fojtó kedve is megöl mégis kétszer nem ezerszer,
hamvadó hús volt a szerelem s tűz emésztette fel.

2013 január 27.

Megbocsájtás

Arca ráncát csontja éri már,
tréfás történelem az öntudat.
Dunsztban másznak létrát békák
csak a szép csodálja rútságukat.

Gépek nyitját néma számat.
s te fordulsz ki önmagadból,
csalfa szerelem újratámad,
a csaló macskája dorombol.

Kiadtam magamat szenvedéllyel,
hazug szavad aprója önmagad,
sosincs hiba a megvetéssel,
csak egy lobbanó lélek szakad.

Egyszer vége, minden mi kesereg,
s felszáll a sas életre edzve,
s bár a kétség hamva rám pereg
mégsem vált a remény éberebbre.

Most a műmosolyt rólad letépem,
de hibákért nem, csak jövő lakol,
jó emlékek sem maradnak épen,
csak hamvakkal száll el az irgalom!

2013 január 25

A tél

Kóválygón keser a téli vitamin,
a huncut köddel égen sarazik,
jégcsap a pálcája és vezényel,
leveleket veri le a kezével.

Sápadt arcán gonosz grimbusz,
elveti a szelet aratja a mínuszt,
csak tavasz töri eretnek erejét,
előbb hal el, mint tenné tetejét.

2013 január 25.

Január

Nehéz január koppant a hóra,
hiába is ütött delet az óra,
A csillagok északra költöztek,
helyét keresték harapós ősznek,
fényekkel játszik az est cicája,
gondjai gömbvillámként szállnak.
Mosolyt beretvál a hűséges hideg,
így vajon a telet ki szereti meg?
Hallik, hogy muszka moly neszel,
közelít az ég is, de a lámpa perel.
A nepper nap sóhajként szakad fel
reggelente, most se színe, de szaga se.
Gurul a táj, csak ember húz egyenest,
zizzenő zacskókba romját rekesztve.

2013 január 25.

Örök szerelem

Gondolat mint a fagyott kőfalak,
a világ vég szakadékába szakad,
omló szerelmek porát fújja szél,
a hűtlenség sara, itt nem beszél.

Burjánzó vágyak terhes terme,
visszhangzik varázs szerelemre,
tükröd arcod s arca szemed tükre,
folytó friggyel vesznek végzetükbe.

Amíg arcod arcát vízként issza,
a ciánt is a tested kitaszítja,
majd ha egy-irányt vesznek szemek,
nos hát... ezek... az örök szerelmek.

2013 január 23.

Mosolycsend

Fogva tart az idő, az óra áll,
békességet búg a rőt szakáll,
üres parókia csak a lélek,
pedig istenek visszajönnének.

A szív dobbanása nagy, de csak egy,
gránit szíved dobban mert leesett,
üveg tekintetű bázeli szentek,
viselnek még ilyen nehéz terhet.

Bezárt már a mosoly kiállítás,
szóval sem koptatja termét vígság,
csak vigyorgó szüzek szúrnak szemet,
de bevarrott ajkak csendet intenek.

2013 január 23.

A lélek háza

Hullaként lebbent a szenvedő szél
s rabként fogva tart a szárítókötél,
az életünk mint megfagyott mosott ing,
aszott sors alatt csak a vér kering.

Rejtett fetrengő foltjainkat
sem prédikálja ki a pap,
a lélek törtető kúriájában él
mélyen lent a mosoly, a veszély.

A történelem fakó földrengés,
még tűr a fej és csak morog az ész,
testünk tagadásban reményt remeg,
gúzsba gázol a hit s az istenek.

Merengő morbid életbe kezd
a gondolat, kihűlt testünk felett,
tudásunk táncol csalfa csárdást,
egy nemzedék se mond ránk áldást.

Jogarból jog, emberből bér lett,
jogot tartó kéz szórja a mérget,
törvények lágerében jön a gáz,
se szavad, se helyed, se kúriád.

2013 január 23.

A búcsú sóhaj

A házak minden éjjel lélegeznek,
vágyakat küldenek, szerényeket,
álmaiktól fénylenek a csillagok,
csak néha hullajtják könnyeiket,
egy-egy ház, sóhajt néha nagyokat,
így küldi lelkét, halott álmokat.
s egy lélek-tere üresen marad.
A ház megóv, ha cudar az idő,
de nem véd, ha reménytelenség jő,
hol tegnap még a gond pergett,
hiába nőtt fel akárhány gyermek
mára gyászt, üres sírást termett,
s halál kékre festi a lélek falat,
jobblétbe kúszó bűnös gondolat,
a szeretet fűthet szív kazánokat,
adhatnak ők végtelen terveket,
hiába való család, csalfa szó,
véges életből lesz végtelen utazó
anya, vagy apa nem védelmezhet,
holnaptól így, ház sem lélegezhet.


2013 január 8.

Látnok

A jövőnk hályoga fedi a jelenünk
vaksi, szüntelen könnyező szemünk.
Álomarcok olvadnak téridőbe,
ferdén fura fagyos miliőbe.
Kudarcokból sikert soroló látnok
hevíti gömbjét, s tagad lövészárkot,
neveket sorol serkent reménnyel
a szentek káromlása kő kenyérrel,
csaló az idő, kacsint a halálra,
eladta szavát, innen némasága.

2013 január 1.

Élet lékek

Görbült álmokba rajzolt ráncok
gőzölögnek érdes románcot,
semmibe ívelő párbeszédek.
szunnyadó vulkán a lélek fészek.

Tini korba repítenek emlékek,
kóros pattanásos kor, kek képek,
mint serkenő vágy, akkora félelem,
csókra járó rabság a szerelem.

Aztán munka, serdülő szakáll fura
fergeteg választás, komoly lány, buja,
csúcsra jár a fáradhatatlan ösztön,
nyári szerelem, szakítás az őszön.

Jött emo kinek füstje is fekete,
belőve is tart kemény hüvelye,
ami jó lehetne ájulásig játssza,
s fekete körmét húsomba vájja

Heves heavy aki kényes bűzzel jött,
ócska gitárral a mellei között,
kinek kutricáján a sors sebtében,
nyájai nyúttek petting pincében.

Aztán kemény popót, kerek melleket
testál a papír, ó édes meleget,
melyet elvesz kedves nemzedékem,
s kapuzárás, csak lélek fedezékem.

2012 december 31.

A béke

A világ teraszán állok
s virágszirmok festik az álmokat,
távolban béke fanfárok,
s lebbent lég függönyén ős dalokat,
a fülbe hasít hősöket,
mert bérelt békének is ára van.

Ínyemre tapadnak szavak,
megbénít a kor keserű csendje,
keresem helyem fáradtan,
fonott hintaszékbe elheverek.
Fonása ősi törvények,
hősök zsigeréből font kényelem.

Egy szellő új időket hoz,
kóstolgatja a világ zűrös zaját,
cseréptörést vált a csend,
unva dolgát, oltja bállal baját.
Virágok kérdnek engemet,
-Ha béke van, mitől halnak az anyák?

2012 december 29.

Gyermektemetés

Az égből galambok potyognak zajtalan,
tollaik fedik ezt a remény ravatalt,
igazán még élnek, tolluk hullámzó tó,
a pihéikkel takart rossz sem látható.

Élő tetemekre Keselyűk csapnak le,
galamb szíve dobban, de halott a hite,
véres tollfelhők felett jár minden árva,
felhők alá készül, de nem süllyed sárba.

Csak a bánat reppent fel és csíp csendesen,
zokognak a fák is levelük megrezzen,
egy őzike megmered, mint a gondolat,
uralkodik gyász, számolja a csontokat.

Nesz sincsen, csak kántor zendül könnyes dalra,
a földre szállt szürke felhőt felkavarva,
s visszatérnek zajok, az élet, a lelkek,
ámen tépi ketté a végítéletet.


2012 december 29.

A hullámzó harangok

Mikor megtaláltalak s szavadnak hittem,
lelkem pezsgett s hited egekbe vittem,
veled gyors patak volt a fiatalság,
szemedben hűs pázsit volt a vidámság.

Vágtató vonatok szívtak magukba,
tündérek téridő táján ámultam,
akkor még óriásként néztem rád,
vakította elmém az őszinte vágy.

Aztán jöttek a hullámzó harangok,
bennem szóltak, de szél vitte a hangot,
cudar kétségekbe aszalódva,
lelkem pompája került vagonba.

Minden megváltozott, minden,
porrá törte trükköd mind mit hittem,
Még mindig előre indulok el,
még most is arra az égre nézek fel.

2012 december 29.

Lelkem súlya apró

Itt vagyok, és a gondolat,
előttem folyóként a történelem szalad,
Felszíne gondosan tiszta,
de a mélység húz, lassan torkon ragadva.
Kiáltás erőtlen felétek,
hol a gyermek, a tűz, a családi fészek.
túlparti titkoktól elszakadva,
süppedőn gyötör kincstelenség panasza.
Maga vagyok a pőre parázs,
törvények szele szítja tűzhelyem szavát,
hát dobok rá még egy vacak verset,
melegen tart s éhen gyűröm a keservet.
szavak hídjai pattogva égnek,
tartós melegét így pocsékolom égnek.
Itt vagyok és a gondolat,
előttem tűzben mocskos áldott áldozat.
Már nem kiáltok rád hazát,
szűkölő föld talpam alól szökik tovább,
a sors nem visz engem csak tép,
lelkem súlya apró, retúrra sem elég.

2012 december 29.

Gyászba győznek

Vasalt ing alá kúszó tekintet,
bársonyos kézzel játszik a kinccsel,
érinti vágya mint bárd a bosszút,
tekintete hull le mint éles pallos,
jövőt látó sorsa, sírva tagadja,
mint vászonba burkolt szúró szerszám,
ajánlólevél sem kell, mindent meglát,
ördögi lények hűsen heverésznek,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

Falakat emelnek tóvízi szörnyek,
hevesen szeretnek múlandó fércek,
ereket fésül a Raszta kéz emlőn,
gondolat fodrásza serkenti szőröd,
égnek a fények a látómezőkön,
új szaga van most a kihalt vidéknek,
jól mulatnak a puhány pribékek,
ecettől bűzlő keresztkérdések,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

Ésszel szemben kitartás a győztes,
mint benzinnel táplált torzuló ménes,
vágtat halálba maró mosollyal,
kérdezik tőle mi az amit itt hagy,
pillanat bünteti nem érez bajjal,
újra csak jönnek a vesztes tétek,
szüzek szemében a tükör törvények,
várnak negédes forró kalandra,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

2012 december 24.

A remény

Mázsányi színével zuhant rám az est,
ujjamat álnokul vájkálja hideg,
a zuhanást még túléli ösztönöm,
de lábam megbotlik az anyaföldön.

Messzi fénysugár csobban íriszemen,
habzsolja szálkáját megvakult szemem,
éji rabként éhezi fülem a zajt,
ismeretlen fény is jobb, csak az hajt.

Csörtetek az éj és a csend rabjaként,
léptemmel látok testem társaként,
radarrá válok, csábít a csalfa fény,
de szentjánosbogárhoz vitt a remény.

2012 november 30.

Bosszú bére

Szemed dúdolta nekem árnyaimat,
nem hittem tettek sárkányainak,
hinni akartam a költészetet,
de kiszáradt a tinta és ecset.

Most köbe vésem a félelmet,
mit az élet sírja fölé emelhet,
szél súgja dallamodat, remegek,
e "fáz-dalom" állítja meg szívemet.

Burokban jég tombol teremtő erőt,
koccanó fogak sem fújnak ébresztőt,
gondolat nedveidben mártóztam
lassan ölő méreggel takaróztam.

Bosszú bére hozott nektárt éhemre,
édeset, sósat, mindegy csak érezzem,
de bársony testébe buktam vétkem,
cudar időkben fegyvertől sem féltem.

Most már csak a jós csontokban bízhatok,
csörgőn csüggedve koptatva kispadot,
áll szerencsém valahol eltévedve,
kudarcokból kent sminkkel vértezve.

2012 november 29.

A küzdelem

Bársony testek öltenek rám nyelvet,
száraz karcos keskeny lapátok,
burkomban tétován turkálok,
harcomban sebek öltenek testet.

Nem vérzek a seb vagyok maga,
s a fegyver is magam ellenem,
ki húz ki a csávából engem,
vér elmarad ok valami tétova.

A szél homokja élve eltemet,
kvarcosodik a csata képe,
adrenalint se kapok cserébe,
talán csak homok szele sérteget.

Ketten küzdenek s elmém ernyedt,
kettő szabadság, kettő türelem,
a tét a rég meghalt szerelem,
kettőből egynek szíve erjedt.

Meg sem született szerelem lóg,
várakozón a kalaptartón, nyugodt
kimért élccel nevet habzó lúgot,
murci ajkán a csalfa csörgő csók.

2012 november 29.

Boncasztalon

Agyamban felejtés hatalom,
 régmúlt emlékeket exhumál,
a boncasztalon csonthalom,
aranyló fehér színben pompáz,
a közhelyes eredmény:
nem élte túl az emlék.

2012 november 29.

Egyszer még

Egyszer még égni fog a kő,
a hatalmat s mindent vető
iszonyat illékony lova,
képzelet szült álmodat,
görcs görget figyelő fényt,
szemedre tárul a bérc,
nevettet, sarcol a férc.
Egyszer még égni  fog a kő,
illata kaparón hergelő.
Az utolsó perc is te vagy,
kacajod kormos foltot hagy,
üzen korodból a korom,
tested foltot hagy e koron.
s ámulnak nem-tudásodon.
Egyszer még égni fog a kő,
kitudja hányszor fertőző,
ébred, zúz a természetén,
szférákba hatol holt testeken
egy méregtől magányos estén,
szürkülő szennyes szűk-mocsok,
a halált hordozó viszonyok.
Egyszer még égni fog a kő,
utána szünet, de már késő.

2012 november 29.

Nyugalom

Kihűlt vérző varázslatok  között,
tánclépésbe kényszerülve támolyog,
a vadóccal bélelt rút romlott rög,
nyelvét hasító horogra háborog.

Kifordult ökodizájn dög romlott,
kémiája fertőz faragatlant,
csöppeken csenő csintalan álmot,
csak szavad szülhet megunhatatlant.

Elfolyik a test s apró szilánkot vet,
termő világ véges-örök méhébe,
elvetél amint szabadság kikelhet,
az új ezred formál unott képére.

Gonosz éjből nappallá forr a század,
gének kiáltanak hűs takarodót,
elporlad minden mi lefogja szárnyad,
s köre kapja be a gonoszkodót.

2012 november 29.

Összefogás

Hegyeket fúj felém a gondolat szél,
érett csillagok színezik tetejét.
A fákat fésüli az esti harmat,
ott túl van vánkosa lenyugvó napnak.

Sírnak egy utolsót még  a szúnyogok
gyenge testüket viszik gyors patakok,
levél lom takarja a hegy oldalát,
kerek az ősz, szunnyad a nyúlós nyár.

Keskeny köveket köp a földmozgás,
hasad a fény, rezzen a félős faág,
a képzelet kevés színe sosem fogy,
a tél köszönt be mégis minden ragyog.

Utolsó szóval örökzöld is fényt old,
buktatja ősz szűk színét, ki válaszolt,
amíg nagyot harap a téli fagyból,
hamar... hóval festett tavasz betáncol.

2012 november 29.

Üres fejek

Üres szobákba üres lélek jár,
nincs egy kép egy tányér se nagyon
porrá lett élet ki-bejár a falon,
emlékek vére kúszik mint hínár.

Az üres gondolat a semmiből jön,
szamáron üget a butaság elem ,
ragad a terv mint párizsi szelet,
rektor a kakas, kukorica öröm.

Papírra vethet bárki pár magot,
ha jól elgurul arathat kellően
hiába nem tud osztani kettővel,
ász akkor is, ha nem veszi a lapot.

2012 november 18.

Nem a te éjszakád

Míg halk hiúságod puffaszt panaszra,
igazság is vak, itt van egy araszra,
küzd a lélek lomha múlttal mulatva.

Ez nem a te éjszakád!

Most bátor bérkocsis a gondolat,
gyér csomókra kötsz csomókat,
porlik pilládon a friss fondorlat.

Ez nem a te éjszakád!

Mikor körbe kínnal küzd a léted,
szakadt körömmel szívét eléred,
világ végnek a papír szélét érzed.

Ez nem a te éjszakád!

Kábelen kapod ereidben a vért,
békés bálokat, virtuál nevetést,
annyian halnak érte s megváltókért.

Ez nem a te éjszakád!

Ez a te kénköves holt éjszakád,
ne keress könnyes lírai logikát,
te vagy tömjén s a halál megbocsájt.

Ez nem... ez nem a te éjszakád!

2012 november 17.

Elmúlt jelenünk

Vérbő fiatalság, mint áradó folyó,
utazó nappalok, rúzsfoltos éjek,
kéz a kézben séta, reccsenő móló,
cseles csókok maradandó kéjek.

Pergő percek forrón ömlő ölelése,
szavak szenvedélye, mint könnycsepp fénye,
puha páholy a szerelem megkövetése,
csendre csók, halk harag eredménye.

Nagy napokhoz bő bánatos tűz szalad,
Szemek, mint golyójáték izgalma,
a játékba vesztes vak hideg falak,
lobbanó lelket oltja láng irgalma.

Összefolyó arcok, egy a sziluett ,
egyesül csókok csendes birodalma,
lángja legbelül még parázs duett,
amíg csutka nem lesz a piros alma.

Öreg csend a fiatalság folyója,
az érzés már csak egy kopott járda,
koppanó kor oktondi okozója,
partján parázsba lép ki még kívárja.

2012 november 17.