Fényt

Selyem száll toronyra, lassú lomha,
kendők kendője szelek szülője,
ráncokat simító édes mostoha.

Lazító lázálom, rettegő mesék,
hazug emlék passzol fura fészkén,
kő sem dagad, csak csobban a cseléd.

Megfagyott szó szusszanása volt jó,
higgadtan lép cserepét számolva,
gerince görbe, derékba tört hajó.

Utcák égbe érő vajúdó vége,
mész-szüret prése elmeszelt szünet,
rég elfolyt gondolatok veres vére.

Fényt kiált a holdnak szürke ege,
fröccsenő savak, éretlen szavak,
pihe fénytől fosztott rokkant feje.

2013 március 21

A tél halála

Szárazon köhécsel a romlott ripacs remény
a távoli téli kerti szavak, szürke rejtekén
hol loncsos leveleket ölelget a fagyos hit,
halálukig hordják jégbe zárt szúrós színeit
az ősznek, mint múló édes emlék illatait.
Most is a korona őrzője a napnak az ég,
büszkén viszi a kincset a suttogó sötétség.

Türelmetlen tájakon jár a lélek lángoló
gonosz, görbe botján a repedés is aggódó,
S ma reggel is álmából verte fel a Napot,
az elmúlás ereklye, ahogyan a tegnapot.
Fut, szalad az idő lángja lélekerdőt perzselve,
minden éjfekete szén, szökellő kurta kontyok,
csak a magvak repednek titkon zöld bujaságot.

2013 március 16.

Csalfa meleg hit

Odakint vészes vihar tombol, s te ülsz a múlt meleg okában,
roppant erők préselik tetődet, már csak hited tartja erősen,
reccsen az andrás, hajlik a szög, élő fa védi vén hírnököd.
Jól fizettél, erős imád tart, nincs még erősebb szélvihar,
A várad védett melegében, szenderül álmod széltében.
Csak egy roppanásnyira terpeszkedik, az elképzelhetetlen,
míg más fegyverbe szólít, a hited nyugtat, csak takaród rövid.
Talán nem is káosz van, csak a lidérces lelkiismeret tombol,
roppant erőkkel dorombol a vétség, de lefagy a víz tiszta kétség
neked szolgád papucsod, s istened a fényt okádó kandallód,
s míg a változás okádja le múltadat, nem akarod tudni és maradsz.
Pajzsod párciummal hőn siratott ős függőség vak véletlene,
nem készülsz, dárdád pihen, így tizenkettek tüze téged emészt fel.



2013 március 12

Hallgatás ára

Elkorcsosult álmok hahotáznak kicsi kertedben,
csontos kezek nyúlnak a heves gondolatok után,
már csak egy kopott adat vagy, az is elméletben,
hogy aztán varázsszóra teremjen a hited bután.

Megrajzolt napod fényesedik foszlott hűbér helyen,
világgá kiáltott tehetetlenség a babérod,
tonnányi méltatás folytja beléd az üzenetem,
válaszra sem pofozlak, nyúlós néma az árnyékod.

Felragyogsz, mint kéjben úszó éjszakai szívroham,
fáj is még kicsit, de hagyod a szertelen sötétben
elbújni hamis hangokat, mely új időket fogan,
csendben csírázik a lelkesedés a küszködésben.


2013 március 1

Harcban

Kövekké vált a vér szava most
minden mást szidhatsz nem ami rossz,
eljött a vég szava minden magos,
felnő a gyermek és csak pénz az okos.
Futtában hal meg a föld szava már,
nem tudja senki hogy hol van megállj,
Vitézi, bátraknak bő leve só,
nem tudja senki az éj mire jó,
De támad a fény a sötétet sütő,
mégsem győzhet, csak a hajnal ha jő.

A hajnal is késik az idő nem pereg,
minden óra minden perc éhező sereg
reménytelen órák lassabban telnek,
repednek a falak omlanak a percek.

2013 február 24.

Egy szelet fohász

Elmék vásznán pereg a sovány vigasz,
fordított filmed a sorsod és sarad,
születünk s országunk csak szögre akaszt,

Gyökerünk fent az agyunkban sarkad,
az üres zsebed mottója a mára mutat
a szegénység röghöz köt, hát maradsz.

Lázadásról lebeszél kevés malaszt,
hisz többe kerül megmutatni magad.
Egy szelet fohász talán jól is laktat.

2013 február 24.

Hazug szerelem

Szeles szérűre vitt egy hang illata,
fejemben zsongasz, feledni sem tudlak,
a Gyilkos-tó hűs helyét hordozom,
szemem rajtad, s szemedbe mártózom.
Aztán hosszú csend követ kőmagot,
századoknak tűnő piszkos tegnapok,
Hasadó fűszálként testem kóró,
vak hit henyél, lélek helyett korzó,
s eltaposott gondolatok helyén,
sorsgyilkos munka van, nem jobb remény,
csipet csend után megint jön előm:
Marcangol, tép, tiporja gerincvelőm,
majd sebekbe burkol a vérző magány,
s testemet ápoló lódító talány.


2013 február 11.

Hideg nász

A Nap arcába nevet a tétlen tél,
szőke fénysugarait borzolja bátran,
bókjával biztatgat egy fikarc fényt,
kérges kezével csókot int fáradtan,

Az ősz ködtündér egy kedves kristállyal,
szürke felhőkig húzza szemöldökét,
majd szerelmes permettel, varázzsal,
hódítja vissza a telet, csalfa kedvesét.

Táncra perdülnek ez egy jeges tangó,
a felhők sírnának, de csak hópelyhek
hullnak, s az is fehér, mi zöld lappangó,
ők ketten örök nászpárja e helynek.

2013 február 11.

Téli idill

Dadogva bár, de dudorászik a tél,
fénnyel szúró csillagoktól sem fél,
csak trónját takarja lidérces dér,
plátói szerelme a fagy tündér.

Jégcsapokkal vívnak csatát szelek,
bokrok rácsain szöknek lidércek,
puhul a jégkristály is hópehellyé,
kóbor eb vackát teszi melegebbé.

Jönnek a napok, nagy nincstelen arccal,
bőrük bársonyát koptatja malaszttal
a hitekből nyert sóher oktató,
tavasz... záróvizsga... megnyugtató.

De még áldozni kell néhány éjszakát,
suttyomban harapja ketté magát
a pökhendi csúf csattogó évszakot,
hogy szerelemmé érlelje a holnapot.

2012 február 8.

Ezerszer

Meghaltam Ezerszer napsugár egyetlen csókjáért.
vitáztam halott zörgő levéllel csonka csontjáért,
tapostam őseim hamvadó hínárszó lelkére.
meghaltam Ezerszer, s túléltem bánatok kedvére.

Ájultam Ezerszer varázsló anyáknak csendjére,
lelke nyúzta meg lenge lángja forró tűz hevére,
zajom koptattam ezerszer illata holt termében.
szerelem Ezerszer, mindig csak a halál nevében.

Meghal Ezerszer gyermek gyász kezed kihűlt karmában,
szedted szét hangoddal mi nem is volt meg a világban,
fojtó kedve is megöl mégis kétszer nem ezerszer,
hamvadó hús volt a szerelem s tűz emésztette fel.

2013 január 27.

Megbocsájtás

Arca ráncát csontja éri már,
tréfás történelem az öntudat.
Dunsztban másznak létrát békák
csak a szép csodálja rútságukat.

Gépek nyitját néma számat.
s te fordulsz ki önmagadból,
csalfa szerelem újratámad,
a csaló macskája dorombol.

Kiadtam magamat szenvedéllyel,
hazug szavad aprója önmagad,
sosincs hiba a megvetéssel,
csak egy lobbanó lélek szakad.

Egyszer vége, minden mi kesereg,
s felszáll a sas életre edzve,
s bár a kétség hamva rám pereg
mégsem vált a remény éberebbre.

Most a műmosolyt rólad letépem,
de hibákért nem, csak jövő lakol,
jó emlékek sem maradnak épen,
csak hamvakkal száll el az irgalom!

2013 január 25

A tél

Kóválygón keser a téli vitamin,
a huncut köddel égen sarazik,
jégcsap a pálcája és vezényel,
leveleket veri le a kezével.

Sápadt arcán gonosz grimbusz,
elveti a szelet aratja a mínuszt,
csak tavasz töri eretnek erejét,
előbb hal el, mint tenné tetejét.

2013 január 25.

Január

Nehéz január koppant a hóra,
hiába is ütött delet az óra,
A csillagok északra költöztek,
helyét keresték harapós ősznek,
fényekkel játszik az est cicája,
gondjai gömbvillámként szállnak.
Mosolyt beretvál a hűséges hideg,
így vajon a telet ki szereti meg?
Hallik, hogy muszka moly neszel,
közelít az ég is, de a lámpa perel.
A nepper nap sóhajként szakad fel
reggelente, most se színe, de szaga se.
Gurul a táj, csak ember húz egyenest,
zizzenő zacskókba romját rekesztve.

2013 január 25.

Örök szerelem

Gondolat mint a fagyott kőfalak,
a világ vég szakadékába szakad,
omló szerelmek porát fújja szél,
a hűtlenség sara, itt nem beszél.

Burjánzó vágyak terhes terme,
visszhangzik varázs szerelemre,
tükröd arcod s arca szemed tükre,
folytó friggyel vesznek végzetükbe.

Amíg arcod arcát vízként issza,
a ciánt is a tested kitaszítja,
majd ha egy-irányt vesznek szemek,
nos hát... ezek... az örök szerelmek.

2013 január 23.

Mosolycsend

Fogva tart az idő, az óra áll,
békességet búg a rőt szakáll,
üres parókia csak a lélek,
pedig istenek visszajönnének.

A szív dobbanása nagy, de csak egy,
gránit szíved dobban mert leesett,
üveg tekintetű bázeli szentek,
viselnek még ilyen nehéz terhet.

Bezárt már a mosoly kiállítás,
szóval sem koptatja termét vígság,
csak vigyorgó szüzek szúrnak szemet,
de bevarrott ajkak csendet intenek.

2013 január 23.

A lélek háza

Hullaként lebbent a szenvedő szél
s rabként fogva tart a szárítókötél,
az életünk mint megfagyott mosott ing,
aszott sors alatt csak a vér kering.

Rejtett fetrengő foltjainkat
sem prédikálja ki a pap,
a lélek törtető kúriájában él
mélyen lent a mosoly, a veszély.

A történelem fakó földrengés,
még tűr a fej és csak morog az ész,
testünk tagadásban reményt remeg,
gúzsba gázol a hit s az istenek.

Merengő morbid életbe kezd
a gondolat, kihűlt testünk felett,
tudásunk táncol csalfa csárdást,
egy nemzedék se mond ránk áldást.

Jogarból jog, emberből bér lett,
jogot tartó kéz szórja a mérget,
törvények lágerében jön a gáz,
se szavad, se helyed, se kúriád.

2013 január 23.

A búcsú sóhaj

A házak minden éjjel lélegeznek,
vágyakat küldenek, szerényeket,
álmaiktól fénylenek a csillagok,
csak néha hullajtják könnyeiket,
egy-egy ház, sóhajt néha nagyokat,
így küldi lelkét, halott álmokat.
s egy lélek-tere üresen marad.
A ház megóv, ha cudar az idő,
de nem véd, ha reménytelenség jő,
hol tegnap még a gond pergett,
hiába nőtt fel akárhány gyermek
mára gyászt, üres sírást termett,
s halál kékre festi a lélek falat,
jobblétbe kúszó bűnös gondolat,
a szeretet fűthet szív kazánokat,
adhatnak ők végtelen terveket,
hiába való család, csalfa szó,
véges életből lesz végtelen utazó
anya, vagy apa nem védelmezhet,
holnaptól így, ház sem lélegezhet.


2013 január 8.

Látnok

A jövőnk hályoga fedi a jelenünk
vaksi, szüntelen könnyező szemünk.
Álomarcok olvadnak téridőbe,
ferdén fura fagyos miliőbe.
Kudarcokból sikert soroló látnok
hevíti gömbjét, s tagad lövészárkot,
neveket sorol serkent reménnyel
a szentek káromlása kő kenyérrel,
csaló az idő, kacsint a halálra,
eladta szavát, innen némasága.

2013 január 1.

Élet lékek

Görbült álmokba rajzolt ráncok
gőzölögnek érdes románcot,
semmibe ívelő párbeszédek.
szunnyadó vulkán a lélek fészek.

Tini korba repítenek emlékek,
kóros pattanásos kor, kek képek,
mint serkenő vágy, akkora félelem,
csókra járó rabság a szerelem.

Aztán munka, serdülő szakáll fura
fergeteg választás, komoly lány, buja,
csúcsra jár a fáradhatatlan ösztön,
nyári szerelem, szakítás az őszön.

Jött emo kinek füstje is fekete,
belőve is tart kemény hüvelye,
ami jó lehetne ájulásig játssza,
s fekete körmét húsomba vájja

Heves heavy aki kényes bűzzel jött,
ócska gitárral a mellei között,
kinek kutricáján a sors sebtében,
nyájai nyúttek petting pincében.

Aztán kemény popót, kerek melleket
testál a papír, ó édes meleget,
melyet elvesz kedves nemzedékem,
s kapuzárás, csak lélek fedezékem.

2012 december 31.

A béke

A világ teraszán állok
s virágszirmok festik az álmokat,
távolban béke fanfárok,
s lebbent lég függönyén ős dalokat,
a fülbe hasít hősöket,
mert bérelt békének is ára van.

Ínyemre tapadnak szavak,
megbénít a kor keserű csendje,
keresem helyem fáradtan,
fonott hintaszékbe elheverek.
Fonása ősi törvények,
hősök zsigeréből font kényelem.

Egy szellő új időket hoz,
kóstolgatja a világ zűrös zaját,
cseréptörést vált a csend,
unva dolgát, oltja bállal baját.
Virágok kérdnek engemet,
-Ha béke van, mitől halnak az anyák?

2012 december 29.

Gyermektemetés

Az égből galambok potyognak zajtalan,
tollaik fedik ezt a remény ravatalt,
igazán még élnek, tolluk hullámzó tó,
a pihéikkel takart rossz sem látható.

Élő tetemekre Keselyűk csapnak le,
galamb szíve dobban, de halott a hite,
véres tollfelhők felett jár minden árva,
felhők alá készül, de nem süllyed sárba.

Csak a bánat reppent fel és csíp csendesen,
zokognak a fák is levelük megrezzen,
egy őzike megmered, mint a gondolat,
uralkodik gyász, számolja a csontokat.

Nesz sincsen, csak kántor zendül könnyes dalra,
a földre szállt szürke felhőt felkavarva,
s visszatérnek zajok, az élet, a lelkek,
ámen tépi ketté a végítéletet.


2012 december 29.

A hullámzó harangok

Mikor megtaláltalak s szavadnak hittem,
lelkem pezsgett s hited egekbe vittem,
veled gyors patak volt a fiatalság,
szemedben hűs pázsit volt a vidámság.

Vágtató vonatok szívtak magukba,
tündérek téridő táján ámultam,
akkor még óriásként néztem rád,
vakította elmém az őszinte vágy.

Aztán jöttek a hullámzó harangok,
bennem szóltak, de szél vitte a hangot,
cudar kétségekbe aszalódva,
lelkem pompája került vagonba.

Minden megváltozott, minden,
porrá törte trükköd mind mit hittem,
Még mindig előre indulok el,
még most is arra az égre nézek fel.

2012 december 29.

Lelkem súlya apró

Itt vagyok, és a gondolat,
előttem folyóként a történelem szalad,
Felszíne gondosan tiszta,
de a mélység húz, lassan torkon ragadva.
Kiáltás erőtlen felétek,
hol a gyermek, a tűz, a családi fészek.
túlparti titkoktól elszakadva,
süppedőn gyötör kincstelenség panasza.
Maga vagyok a pőre parázs,
törvények szele szítja tűzhelyem szavát,
hát dobok rá még egy vacak verset,
melegen tart s éhen gyűröm a keservet.
szavak hídjai pattogva égnek,
tartós melegét így pocsékolom égnek.
Itt vagyok és a gondolat,
előttem tűzben mocskos áldott áldozat.
Már nem kiáltok rád hazát,
szűkölő föld talpam alól szökik tovább,
a sors nem visz engem csak tép,
lelkem súlya apró, retúrra sem elég.

2012 december 29.

Gyászba győznek

Vasalt ing alá kúszó tekintet,
bársonyos kézzel játszik a kinccsel,
érinti vágya mint bárd a bosszút,
tekintete hull le mint éles pallos,
jövőt látó sorsa, sírva tagadja,
mint vászonba burkolt szúró szerszám,
ajánlólevél sem kell, mindent meglát,
ördögi lények hűsen heverésznek,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

Falakat emelnek tóvízi szörnyek,
hevesen szeretnek múlandó fércek,
ereket fésül a Raszta kéz emlőn,
gondolat fodrásza serkenti szőröd,
égnek a fények a látómezőkön,
új szaga van most a kihalt vidéknek,
jól mulatnak a puhány pribékek,
ecettől bűzlő keresztkérdések,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

Ésszel szemben kitartás a győztes,
mint benzinnel táplált torzuló ménes,
vágtat halálba maró mosollyal,
kérdezik tőle mi az amit itt hagy,
pillanat bünteti nem érez bajjal,
újra csak jönnek a vesztes tétek,
szüzek szemében a tükör törvények,
várnak negédes forró kalandra,
aztán minden éj s nap új végítélet,
kristályos kőből szúrós szemükből
faggyús könnyel, koldus gyászba győznek.

2012 december 24.

A remény

Mázsányi színével zuhant rám az est,
ujjamat álnokul vájkálja hideg,
a zuhanást még túléli ösztönöm,
de lábam megbotlik az anyaföldön.

Messzi fénysugár csobban íriszemen,
habzsolja szálkáját megvakult szemem,
éji rabként éhezi fülem a zajt,
ismeretlen fény is jobb, csak az hajt.

Csörtetek az éj és a csend rabjaként,
léptemmel látok testem társaként,
radarrá válok, csábít a csalfa fény,
de szentjánosbogárhoz vitt a remény.

2012 november 30.