Segélyszállítmány

 Pár évtizede, amikor még kaland volt élni, én is kerestem a lehetőséget, hogyan is lehet az adrenalint növelni ifjú véremben. Hát elkezdtem Posztinor tablettát csempészni kenyérbe sütve a mi magyar-ajkú, de székely és erdélyi lányainknak. Abba nem is gondoltam bele, ezzel hozzájárulok a magyarság fogyásába, de hát menjen ez az ifjú meggondolatlanság rovására. Apám nagy pékségben dolgozott és akkor még nem volt sem ISO, sem egyéb nemzetközi szabvány csak finom kenyér, de ezért megjelölt kenyerekbe sütötték elővigyázatosságból a pici bogyókat alufóliába csomagolva.
 Mindezért ma már lehet csomagolási világkiállításon nyertes lennék, de ha hiszik, ha nem, fizetni nem kellett ezért a különleges csomagolásért, csak a kenyérért.
Annyit azért tudni kell, hogy a kenyérnek is nagy sikere volt, azt nem tudom, hogy használt-e az esemény után, de a tablettában sem vagyok biztos - így utólag!
 Persze a kicsi tablettákból, hatalmas partikat tudtunk rendezni a kinti barátainknak, ahol akkoriban a hús országos hiánycikk volt. Mi mindenesetre jól el voltunk látva, húst-hússal ettünk, pezsgőztünk a legelőkelőbb szállodákban.
 Amikor a Sütő Andrással beszélgettem, és mondtam neki, hogy Posztinor forgalmazó vagyok és költő, jót nevetett. Persze nem is sokat beszéltünk az irodalomról. Elég bátornak látszottam, ezért ajánlotta talán nekem azt, hogy a kéziratait juttassam el az anyaországba és én minden zokszó nélkül cipeltem mindenféle ellenszolgáltatás nélkül a néha 5-6 kilós papírhegyeket, amelyért aztán sosem jelentkezett az, akinek át kellett volna adnom.
 Aztán más is rám szokott, hoztam én kazettás rádiót Pestre szervizbe és még nyerget is gazdag lovardásnak, sőt egy egész székelykaput is rám bíztak, de az nem fért el a vonat fülkében.
 Elkezdtem, jobban élni, na nem a tablettából, hanem itthon gyárakba vittem a szakembereket, amolyan trebicsként. Már autóval tudtam járni, ennek csak egyetlen kellemetlen mellékhatása volt, hogy a fél városnak napokig álltam sorba benzinért, mert a magyar rendszámú autót nem volt tilos teli tankolni. Még most is érzem a benzin száraz illatát a torkomban. Azóta sem szeretem a száraz bort.
 Egy alkalommal én is elkísértem az egyik közeli ismerőst egy túrára. Az első hely egy pékség volt, ahova a tablettát vitte be, és egy rakat kenyeret hozott ki. Majd a következő hely a húsüzem volt, ahova pár kenyeret is vitt, és hozott egy láda kolbászt. Ezután már a kolbásszal és a kenyérrel mentünk pár kört és nagyon gyorsan elkelt a rakomány. Egy délelőtt annyi pénz kerestünk vele amennyi akkoriban volt 4 embernek a havi fizetése.

Szóval mindenki jól élt a kicsi munkálkodásomból, volt aki mert kereskedett és volt aki csak együtt mulatott velünk. Elteltek az évek, új szelek és új fogamzásgátlók kora jött el.
  Itthon is elérkezett a változások kora, és kint is jött a forradalom.
 Mivel nagyobb gyakorlatom volt a gyógyszerszállításban ezért a forradalom után többször is fordultam gyógyszer és segélyszállítmánnyal, mindössze a benzint fizették, de jó buli volt a hegyeken átkelni a zord decemberi hófúvásos időben. Brassóban úgy raktuk le a több millió forintos szállítmányt, hogy mi sem tudtuk elképzelni, hogy még csak átvételit sem kell kapnunk érte.
 Így szaladt el a világ alattam akkoriban, és még nem is említettem, hogyan szakadt szét a kocsi a leszakadó hólánctól, hogyan hegesztették meg a gömbcsuklót igazi "szakik" az autón, amellyel utána még kényszerből több mint ezer kilométert kellett menni, hogy alkatrészt, szakszervizet, és hüledező szemeket lásson.
 Azóta a kapcsolatok úgy szaladtak szélnek, mint a megzavart legyek a tetem felett. Több régi ismerős is, akiknek akkor munkát, szállást és megélhetést tudtam adni, azóta már a gazdagok világát élik melegebb éghajlaton, pedig nem én küldtem őket oda, és már eszükbe sem jut, hogy most itthon is nagy "Posztinor hiány" lépett fel, és a benzin sem lényeg már.

Kritika

ahogy igazgyöngy készül
egy kés kemény száj feszül
fáj veszettül húsba kerül a kő

mint kritika aztán te is sorra kerülsz
pattan a kardéle hiába vegyülsz
kicsi kagylók kódorgó körébe

a fájdalom nincs egyedül
érik a kincsed legbelül
mígnem értéked túlnő rajtad

s rút húsodat már nem eszik
feszítik tested és kiveszik
amiért eddig hagytak élni

s halni

Szívedhez szoktatva 2

A gondolat, mint lábamra
tapadó sár, viselős, nem ereszt,
éjek kullognak kéjt kavarva,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy vágott világnak,

hova talán fakasztani érkeztem,
hol máris bókolnak - percek az estnek,
s idő rézgálic permete fedi fürtjeimet,

Karjaid, mint ahogy a fák nyújtózó
ágai, fészekül fogják a holdat,
úgy fogod két kezedbe arcomat,

fehérbe fordulón hunyorgón hiszlek,
s te bólintasz rám, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördög szekere, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

A kérdezőbiztos

 A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy kérdezőbiztos. Mégis, az egyik szombat este csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta melyik cégnek dolgozik, és nem hagyva válaszra sem időt, megkérdezte, válaszolnék-e egy kérdésre, és oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája, nem akar egy percig sem zavarni. Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő kérdést tette fel: - Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne? - hozzátette, hogy büntetlenül bármit csinálhatok, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet.

  Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért, nem kell azonnal megválaszolni. Azzal távozott, időt sem hagyva arra, hogy a választ elutasítsam egyszerűen a "fogalmam sincsen" vagy "nem olyan egyszerű" szavakkal. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, amelynek elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak jártak a gondolatok a fejemben, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

  Akármit megtehetek!

  A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik velem gonoszak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt tart itt a társadalom. Egy picit eszembe jutott, hogy a gerincteleneket és a csúszómászókat a saját formájukra változtassam, de mit érnék vele, azonfelül nem Isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos. A gyógyítani nem akaró orvosokat, a hálapénzt és műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. - Ez nagyszerű ötlet, azonban akkor megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ez nem jó, enélkül elveszne az emberiség még hamarabb.

  Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsam át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. - Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmit újat kitalálni, semmit oktatni, ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, mindenkinek adnék sok-sok szeretetet. Attól tartok, csak beleölném az emberekbe a szeretetet és megszűnne a vita, az ötletelés és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről, nem szólna másról zene, csak a szeretetről, igaz, senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne ugyanúgy, ahogy akkor, amikor nem lenne betegség, vagy ha nem lenne szükség tanulásra, tanításra.

  Eltelt az este és eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig ez egy egyszerű kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni. Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. - Jajj, Istenem! Megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni, amikor elbúcsúzott én kikísértem a lifthez.

  Ő beszállt a liftbe, az ajtó bezárult, és a felvonó elindult felfelé...

Javított:

A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy a kérdezőbiztos. Egyik szombat este mégis csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta, melyik cégnek dolgozik, majd válaszra sem hagyva időt megkérdezte, válaszolnék-e. Oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája és nem akar egy percig sem zavarni… Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő hangzott el:

— Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne?

Hozzátette, büntetlenül csinálhatok bármit, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet. Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért. Azzal távozott, időt sem hagyva, hogy elutasítsam, vagy azt mondjam: „fogalmam sincsen, nem olyan egyszerű”. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak járt az agyam, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

Akármit megtehetek! A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik nekem ártanak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt itt tart a társadalom. Eszembe jutott, hogy a gerinctelen és a csúszómászó embereket gerinctelenek és csúszómászók formájára változtassam, de mit érnék vele… Azonfelül nem isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos tett lenne. A hálapénzt, műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. Nagyszerű ötlet, de megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ami nem jó, mert ezek nélkül még hamarabb elveszne az emberiség.

Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsak át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmi újat kitalálni, semmit oktatni? Ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, tehát mindenkinek sok-sok szeretetet adnék. Attól tartok, hiábavalóan beleölném az emberekbe a szeretetet, mert megszűnne a vita, az ötletelés, és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről. Nem szólna másról zene, csak a szeretetről, és igaz, hogy senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne.

Eltelt az este, eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig egyszerű a kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni.

Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. Jaj, Istenem, megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót, és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni. Amikor elbúcsúzott, én kikísértem a lifthez.

Ő beszállt, az ajtó bezárult, a felvonó elindult felfelé…

Szívedhez szoktatva

A gondolat, mint lábamra
tapadt sár, viselősen nem ereszt,
az éjek kavarva kullognak,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy kusza világnak,

ahova talán fakasztani érkeztem,
s amelyben bókol a dél az estnek,
rézgálic idő-permet füröszti fürtjeimet,

fehérbe fordulón vacogva várok,
hunyorogsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördögszekér, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

Hezitálók

csapágy, textil, fiola, béke, szeretet, harmónia, hemoglobin, remíz, térfogat

Foszlott textillel torzított 

tavasz, tétován verdeső 

nyárelővel randizó vagány 

veréb a lélek. és térfogatában 

puffadó pökhendi a béke, 

a harmónia sem áll be

remízébe, de a szív csapágya 

szorul egyszer, akadozik 

a szeretet hemoglobinja 

egy fiolányi sósavként

fröccsen a világ szemére,

körötte, mint elmart idézet 

szól a morccá ragadt 

leomló lélek bölcsessége.

Vízcseppnyi gondolat

Simogat, súrol, egy érzés barázdáz,
vagy fenyőág csapkod a térben?
Szó szitál, régi meséket magáz,
hozzád szól, s te nem figyelsz,
csak olvasol, ütöd a perceket,

hogy egyre messzebb legyen a félelem
ős-doktora, a fűben fában vértező
kártolt mostoha, kinek szava csonttá
érik vízcseppnyi gondolatban,
lobbanó lélegzet lesz a csend sóhaja,

majd amuletté zsugorodik egódba,
egy múzeumi tárgy lehetsz
a szekrény mélyén porosodva.

Igen, tudom

Igen, tudom milyen érzés,
mikor függőhidat érzel kő-hídon,
s lábad alatt kő, vulkáni hamu ezer tonna
s mégis azt érzed, mintha ingovány volna.
A magasság, melyből a mélységet féled
szemmagasságból nem láttod a férget.

De ők már repülnek, verik szemed,
csak akkor nyugszanak, ha többet érnek,
hős harcodból a boldogság ránt ki,
mint békákat a vásott kölök,
a bot végi rihe-rongyra mozdulókat,
s csibe combbá érik a mélység íze...

s különös korod fényesül létbe.

Zenél a fény(4. kötetcím)

Sima az ősz, mint frissen-borotvált fej,
a reggel is fehéren csillog, mint tej,
száz-szemű ház minden lépésed lesi.
S falakon csúszik a kellemetlen köd,
szmog a gondnokunk, a lebegő mérnök.

A redőnyök, mint az orgonasípok,
hangszerelik a fényt, kottáznak sorsot,
hangjára születnek a boldogságok,
vagy visszhangoznak bér bujaságot,
nyitott életek mögé zárt világot.

Csak a nap játszik még a sípokon,
erőszakosan csíkot húz a falakon,
s fény-zenéjétől olvad a bánat,
nem lesz zene nélkül az sem, ki sápad,
kis őszi vidámság lep fáradt fákat.

Talált gondolatok osztálya*

Talált gondolat. talán piciny pontok
megannyi féle fér el s terhel polcot
csak létrázom a termeken át
hol agysejtek várnak amnéziát

különös köntös a gondolat köd
látszik jól s takarja mi láttatni jött
talált gondolatok osztályán zsúfolt
egekig ér a gondolat mag zsákolt

nem katalogizált emlékek közt kutat
s túrjuk fel a foltos maradó múltat
majd ujjhegyekre biggyeszti betűit
s valósággal takarjon minden művit

A jó-tündérek*

Versemben tarisznya,
benne a lelkem,
elküldöm neked,
így marad jó kedvem,
kusza kedves szavak
szólnak szépen,
mikor értik ékemet
magam sem értem.

Hóban van kihűlt
fürdővíz, vízben testem,
cseréltem csutakos
rémeket még Pesten,
habzó kristályok
tűnnek, jönnek-mennek,
én olvadok hegyesre,
ha szemembe néznek.

A jó-tündérek, metaf(l)órák
üzennek neked,
remegve szálló szóval
adom ezt a kelyhet,
kehelyben a szerető
szó alliterál egyet,
csak hogy tudd, mitől is
szépek a retkes rímek.

Vidéki vándor

A szavaknak vagyok vidéki vándora,
drótozott rímek rojtozzák lábamat,
s anyakönyvem csak egy szűk szonett,
kalucsnimban képként csikland az élet.

Mint Poe művében, tarisznyámba lapozok,
benne minden jambus s tán érthető magok,
de semmi laktató, csak morzsák és fény,
melyet legutóbb hagyott itt az esti remény.

Izzadt ingem világos, mint szüzek igenje,
kiknek a tisztaságuk tava van a terhükre,
az ingem alatt a testem maga is ballada,
hol szívem szótlan könyve a világ maga.

Minden lépésem tonnányi vers dörrenése,
hiába a ragozott szó dadogása s kérdése,
- Ezer kötetből papír piramist épít a talány?
értő égtájat találni lehetetlen tudomány.

Elem*

Kőhegyen szárítom szárnyaimat
a napos oldalon újkori felirat vagyok
mellettem pálcika emberekből család
az őskori emberek keze nyoma
mint kövekre vésett idilli család
a tört éhség nem látszik a rajzokon
testrészeim nem betűk és szavak
mit mondok csak fénylő varázslat
s közben a nap koromra szárogat
ezer-esetnyi vidám lélek tájat
nyelvemre veszem keser kortynyi
emlékeimnek amnézia borát
hogy részegségem legyen a szerelem
a soha eddig nem tapasztalt elem

Szerelem zsoldosai*

mikor még szívrajz volt a vallomás
s kacagtunk csókokat pajtás
jött az ebéd utáni kacsintgatós alvás
s új szerelemre ébredt ki óvodás

mikor gyűrött papírra folyattuk tintát
vérünket komoly szúró szálkát
szívünkbe szűrta arca mosolyát
félt pofon karónként járt kabát

mikor a szemek nem hazudtak
csak csalfa barátok kuncogtak
kézfogás jel pillantás szavak szárnyaltak
mégis más csente bálba csókodat

mikor kőbe vésve lett a hűség
s perceid rabolja munka, képesség
fáradt öleléssel halódik a békesség
se rajz se vér se szem végkimerültség

már pöttöm véred rajzol szívet
új szerelem zsoldos nyer hitet
s nem szólsz - fájni fog szíved -
obsitod ordas titokra könnyíted

Akarj

 Rím mesékben álmodó turáni tapasz
levegőért kapkodók, monoton malaszt,
rikkancs robotok rabolnak roncsokat,
írástudó veréb sem veri verslábad.

 A kör bezár, a dallam kissé konvertál
konklúzióból kökény piskótát perkál,
s villogva ragyog a hamis "médin" baba,
peremére szorul a  surranó lét is maga.

 Aztán monoton lesz sikkadó költők ásza,
Pilinszky, Faludy, Ady versek kohásza.
nyomdokaikba lépni mégsem kívánnak,
ejj... savanyú a remény, kishitű varázslat.

Szellemi édenbe

Szellemi édenbe kísérsz engem,
hova csak keveseknek van út,
ezüst tégláid csengenek lábam alatt
közelítve a tökéletes harmónia felé,
köröttem a csillagok is haloványak,
szemeidben ott a kivárt őszinte varázs
s szavaid barlangjából búg békém.
Te vagy a pillérem, a motollám,
a kalapácsok vernek mellemben,
csak szorításodban érzem a létet
végtelennek, s ha elengednél,
az olyan lenne, mintha izmaim
korcsosulnának csonttá bennem.

A Hold*

Újra itt vagyok! - Szólt a hold,
és bebólintott az ablakon.

Szép kerek most, nem volt mindig,
fogyatkozása épp nem látszik.

Mikor sarlóba fogyott kecsessége
büszkeség nem tűnt el, csak a fénye.

Most mosolyával dühít farkasokat,
nagy lámpa, mely ezüstözi arcodat.

Kockamódra(kockavers)*

Úgy írom e vers-eletet
  kocka'módra láttatva
ahogy művész link-csapdája
  asztalt lábra állítja

arra való a szerkesztés
  hogy ne vesszenek betűk
mentései - mentés-másként -
  vesszen, ha gép megfeszül

ez is az is, de hol van ám
   mondja lelke -istenem
olyan mintha kötőszaván
  szóközt írna helyesen

ez a vers is olyan pálya
  rá-mutató mintán él...
hiába az élet'gálya
 el-vész áram-szünetén

legközelebb gép asztalán
  mekk-terít egy ebéddel
a jó'receptek ikonján
  jól-lakhatunk mind fénnyel

Dűne leszel

Mikor nedves festéket kap ecseted,
a tudást szívja tested tündér-pora,
nem lehetsz óladban elég bölcs soha,
dűne leszel csak, egy tovaszálló test.

Lépj, s hagyd el a bűnös kihűlt kelyhet,
s felragyog fényes orrú csillagod,
emlékek hozzák békés boldogságod,
s mezőkön a gaz is rád kiált kedvet.

Ne legyél szék, mit csak asztalhoz löknek,
mely szálkásra kopott talpával éri
a követ, hol szülőd fényedet féli,
légy végre az, mi verset ad költőknek.

Szép szeretkező legyen jelened,
ebből lesz egy érettebb boldog múlt,
minden emlék, vagy tárgy egybe gyúrt
létre köszön, s tesz rá - láttam - jelet.

Az ég kocsisa

Az álmok szépia fátylat lengenek,
kontúr köntösében fut a kikelet,
egy törött képkeretről hulló gipsz
szótlan szárnyakon száll a mosoly itt.

Minden repdes most, az is mi nem tud,
azúr varázslat vonzza a díszkaput,
kitárul a tér benne borzas bokrok,
káva körül habfehér felhős fodrok.

Csillagokat fog be az ég kocsisa,
most jön el a Göncöl katarzisa,
szellő lóhoz láncos éj-fekete zablát,
bennük törő tüzet a tejútból kapták.

Aztán erőt kapnak s rőt lélek ruhát,
dobban a kedv a verseny kap subát,
indulna már, kocsis markán bőr vág,
csillaglovak, égre ágaskodó paták.

Fogadóknak már kiürült az erszénye
kérkednek, itt az ég bíbor tüneménye,
ezer rebbenő tengerkék sirály sem szebb,
holdat verik dobként a néző seregek.

Mikor indulna a különös küzdelem,
mahagóni bánat oson a kerteken,
sok-száz hulló csillag csépli az eget,
a sötétség utánuk a gyászmenet.

Alább hagyják a tüzet csillagos lovak,
lehajtják fejüket s estébe olvadnak,
elmarad a csillagporos égi verseny,
ha lesz is egyszer, nem ebben a versben.

Haldokló horizont

Csak az eget tartod, nincs más teher,

eszel, iszol, alszol, mint más ember,

s óriástól rejted arcod fél kézzel,

hited marad, hitehagyott tömeggel.

Csillagok az éjben mind reményed,

mutatják valahol van napfényed,

a hajnalt álmodva el nem alszol,

a hogyan-tovább rád gondot karcol.

Bőröd fehér, de lehetne fekete,

vigyázz arra, ne légy szürkék szószéke,

s ha ráncot rajzol orcádra a reggel,

már nem fázol, csak évődsz ép érvekkel.

Csak egy napot kérj, s lesz egy boldog perced,

ha percre vágysz, soha el nem éred,

mosolyt soha ne kérj, ajándékul adj,

meglásd, gyűjtheted a napsugarakat.

Boldogság vakság, haldokló horizont,

hiába int az élet új ég alá hont,

oda nem láthat a szökő szempár,

véred dúr dalt a füledre ezután.

Minden napon

Az ég ott fent, s itt lenn minden!
Égre vágyón vonakodik a lélek,
bújna, de minden kincse itt bent,
örömöm vagy, már minden amit kérek.

Az ég enyém földbe is ragadva,
nem is vehet el tőlem már senki,
csak új éked él bennem hasadva,
mint a fa mikor új életét kezdi.

Ahogy a kidőlt fa gyászos képe,
nem a vég, hanem a kezdet emléke,
forgácsra, lapra harap fűrész éle,
hogy kedvedre legyek asztalod, s széked.

Így akarlak érezni minden napon,
akár, ha leülsz a tested melegét,
ha eszel, kört rajzol rám tányérod,
s hallgatni hangod hozzám hű énekét.

Már szusszansz*

Hallok. Hallak. Figyellek és ébresztlek.
Ébren álmod vagyok, karodba fonom
kezeim csomóját, bőrrel becézlek,
s dicsőbb jövőm a szívedbe szórom.

  Kövületként hallgatunk tér testünkre,
szavak faragott forgácsa fül-étek,
s az illatok illendőn válaszolnak,
lelkünk ruhája fűt, majd révbe éget.

  Beszélek. Beszélsz. Nem hallom, csak értem,
a város felett minden olyan ős-mély,
amint csicsergő csókot szórsz a kéjben,
majd szusszansz szépre... szemedre hullt az éj.

Chris Smith: Szív (fordítás)

Van valami ritka mozgás itt bent,
a szívem mintha rohamra készülne,
testem, mint hófal áll ellent,

olvadni készülő ablakán rés
s májfolt sem jelzik helyzetét,
féltett egén csak feltevés

az ajtó nélküli fal, szürke ott minden,
de túl-sokáig börtönébe zárva
nem létezhet. Csak egy zavart ember,

egy állat lennék a belső tűz nélkül,
bent csak egy kalapács ver üllőt
- s fáradó fém forogva készül -,

a fején fanyél, csaknem nyűg,
mint gyors autópályán a fény
megvillan, ahogy a sárga fű

a gyengülő napon, már érzem azt,
ahogy rozsdásodik a lendület,
s felhő fátyol védi az esteli tudattalant.

A "vaskezű gépezet"

A "vaskezű gépezet" rég koppant

személyes szót, betűk halmazát,

ami egyeseknek csak szénaboglya

melyre gyufalángot dobna

Betűre.betű, szóra szó, bántó

értelmezést kiált ki magára ismer,

s aki véd, bután ellentmondva

költőt gondol nemlétező frontra.

Költőért kiáltó versek születnek,

új kortárs versét nem, nevét olvasod,

vedd meg könyvét, ha ismerni akarod

a díjakkal halmozott szerzőinket.

A "vaskezű gépezet" rég koppant
személyes kritikát, mély mondandót,
a rozsda eszi, romlott rozsdaszaga
boldoggá tesz sok fegyveres halandót.