Otthon muzsikál

Ében-színű gyapjút szőtt a téli est,
szövetén átüt a nap, csillagokat fest.
Az árnyék, csak repedezett korom,
a gondolat, kimondható bölcs-orom.

A sötétség, most hűs bársony lehelet,
lépések közt bukdácsol egy sziluett,
falra mászik, s fülébe zuhan zaja,
amint kopogva beszél a sarkak baja.

A láb süket, siet, a tüdő zihál,
fülében, csak az otthon muzsikál,
ütemet sem vált, nem fél, nem néz hátra,
hűlt testét kályha-tűz ölelés várja.

Didergő

Ködfüggönyt szőtt
a decemberi Nap,
kristályai tejfehéren
világítanak,
az eső gyermeke
könyörög benne,
csak tél keze legyint
testbe dideregve.

Emlékkönyv

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak boldog arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a sarki zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, a jelen raszteres részén,
tört járdaszélére aszfalt is kiönt,
lábnyomoktól elkopott emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

***

Borízű perceket rajzolt párnámra,
az adventtel ölelkező vasárnap,
oly fényt ontanak most az arcok,
mint a naptól hasadó hajnalok.

Ajtó nyikorgásával közelítenek
az órára mércét rajzoló percek,
pihenek a selymes süppedő párnán,
kint csaholnak a körúti zöld lámpák.

Most átkelhetek e század elején
a zebrán, jelenünk raszteres részén,
tört járdaszélére az aszfalt kiönt,
mint lábnyomoktól elnyűtt emlékkönyv.

A ködbe bújt ácsorgó lámpák,
napot utánozva is őt imádják,
majd meghajolnak maró időnek,
addig pózolnak a járókelőknek.

Csak a csupasz fák dideregnek, nyúlva
ujjaikkal az ég felől árnyat gyúrva,
repedést festenek a szürke égre,
bólintanak néha egyet emlékbe.

Szó-csempék

Egy magányból írtam ki magam,
hol erény volt a szűkség,
de füstös andalgó sorsunkat
sokáig nyomta ódon hűség.
Mást látunk már, mást értünk,
mégis egyre forr a rezgés,
és hullámain lopva lovagol
a késői érett, érintő féltés.

Most érzésekkel érint a nap,
perzselő vágyat huzigál,
zizegve fülemre kiált a csend,
amint lélegzeted muzsikál.
A lencséink összekoccannak,
fókuszálnak a féltő esték,
hangrobbanással ölelkezünk,
és szikráznak a szó-csempék.

A legfényesebb

A hópelyhek oly hevesen hullanak,
alakzatuk egy-egy csillagrendszer,
benne él ezer-víz, tűz, tenger,
rejt életet és mikron-bolygókat.

Hoztál nekem ezer csillagrendszert,
hogy szótlan sziluetted hó ezüstözte,
lehelt csóktól híztak igazgyöngyre,
de szemed hozta a legfényesebbet.

Tavasz óra

Hideg rostélya van a téli napnak,
halad a nyikorgó jégpáncél,
szikét tart kezében a szél,
s metszi arcát véresre a bátraknak.

Csasztuskát zúgnak a fagyos fák,
kontúrjába kap metszőkezű hideg,
rémkép csak éjszakákban fityeg,
tűzhely felejteti a téli drámát.

Vidám nyári fodra ráfagyott a tóra,
fagyos köhintés ez az évszak,
varázs-színű vastag ruhát kap a nap,
ködön sejlő mosolya, a tavasz óra.

Álmodozz

Ami megtörtént sosem ér véget,
a mosoly barázdája rád világít,
ráncok fonatán nem látszik méreg,
s lecsukott szemhéjad sem irányít.

Az álmod eggyé válik veled,
érzed a hullámzó hajtincseket,
görbül a tér, a levegőt veszed,
taszítod végül vonzod a bérceket.

Délután

Már megint részeg ez a ház,
égnek ágaskodó ablaksorok,
vagy szemem csalja a hibát?
utánozza nyíló társát a konok.

Hosszú árnyéka a délutánnak,
de kineveti egy felnőtt fa árnya,
mikor rémeket sugallni akar,
hát helyet kínál madárnyi szárnya.

Szótlanság utcái

Egy város levesébe pottyantál,
ahogy tűzifának vágják a fenyőt,
melynek tüze kicsit könnyen lóbál,
így válik vidék fűszerévé erőd.

A házak felett ég a mosoly-kékje,
bátran kedvre deríti dús dolgát,
mint a felhők lófarkának ménje
elől, úgy ered erőddé a kívánság.

Szótlanság szenderít készre,
nehéz béred követel még-még erőt,
már kezedben a kölcsön receptje,
kér még csipetnyi hajnali mezőt.

Virágok lobbannak, mint égő fáklya,
a korszakod sem árthat senkinek,
így szédülsz egy színes kavalkádba,
s éltetnek a szótlan csók-enzimek.

Derítő ősz

Elhunyt a szél,
mozdulatra várnak levelek,
hogy leróják tiszteletüket.
Üzen leomló mozdulatlanságuk,
csak figyelnek portól szürkén,
amint egyikük aláhull,
megrezzen az ág,
csak félelem büszkén.

Közeledik az ősz!
Testes színével ünnepel,
és tudós gyümölcseit,
némán rejti, dajkálja.

Veréb-mulatság üt csendet,
fent seregélyek,
lent varjak részegednek.
Baglyok most alszanak.

A holnap éhsége retten,
odébb áll sértetten.
A fénylő napszak közben pereg,
mint kavicsok közt forrásvíz,
minél nagyobb, annál hevesebb,
minél messzebb merészkedik,
annál erősebb.

Mit akarsz?
Levél lenni, ki húsát Napnak adja,
vagy gyümölcs leszel,
édes szaftoddal összezárva,
vagy virgonc veréb,
ki a részeg reptét sem bánja,
vagy inkább ragadozó bagoly,
kinek álma a szemére
kövér kopasz pockot rajzol.

Legyél inkább a derítő ősz,
ne sajnáld színeidet, add át,
add mindenkinek magadból.
Legyél villanások tájháza,
minden tér és minden szín legyél,
s tied legyen az élet bő-vára.

Aztán feléled a tetszhalott szél,
most már maradsz, kinek születtél!

Új napok

Új napokba botlik a kortalan csend,
egy illat száll, óhajt rajzol a falon,
bástyádnak szobájába feledkezem,
jó érzés ez, reggeli csókod hatalom.

Nálad édesebb a tétova levegő,
zaj-árnyékkal festettek a szavak,
dupla takaró alatt feszes lepedő,
kitölti azt egy közös akarat.

Álommal halmoz el az ébrenlét,
muszáj repeszti ketté e vágyat,
dús nappal veled semmire sem elég,
bennem lüktet mindig, ha nem látlak.

Egye penész...

Sárga penész, ördöge földnek,
bárgyú képekkel motivált béke,
csak egy arc mely ködben vár,
s figyel, vele megy a turha-zsák.

Őszinte tudás, remélt igaz
motiválja s cipekedve kiáltja;
te se élj az élettel drága betyár!
A csendnek csak üres díszét

viszi a víz, messze vége bánat.
Használja drágán ezt, akinek
virága semmilyen hang.
Koppan és repül részegsége.

Toronytalálkozó

 
 Valahol "Nyugat-Ázsiában" összeröppentek a madarak. Ki innen, ki onnan szállt le a vármegye házára, onnan a Bocskai terembe.
   Dalos-madár is akadt bőven közöttük, rögtön az elején szépen szólt egy Ratkó vers.
Majd szépen sorban ültek le a mikrofon drótjára, hogy egyéni dalukat elcsicseregjék. Mindjárt az első előadó egy pajzán kukorékolással kezdett, azt is elmondta bevezetőjében, hogyan csevegett a terem névadójával, Bocskai szobrával kicsit fanyar humorral és kissé szemtelenül. Majd kortalan fecskéktől, pacsirtáktól, de még Turul madártól is zengett a terem sorban. Hallhattuk olyanok énekeit is, akik már nem tudtak saját szárnyukon iderepülni, mert már az angyalok italát fogyasztják a mennyei páholyban. Onnan biccentettek elégedetten, mint az értük gyújtott mécsesek lángjai.
  Egy debütáló helyi pacsirta is megszólalt, aki nagyon boldogan repdesett friss szárnyaival párja oldalán.
  A békés estén a szívek megnyugodtak, és a lelkek is jól szórakoztak, hogy újult erővel készüljenek az év végére és a következő toronytalálkozóra, amikor majd Kecskemétre repül a dalos csapat.

VIJAY SESHADRI: Elegy - Elégia

Megkért egy barátom, hogy értékeljem az ő városát,
ahol még sosem éltem.
A dómot talán érdemes megnézni,
de az utcák keskenyek, egyenetlenek, és egy kicsit komorak.
A folyó lassú, úgy folyik benne a nyár, mint a legsárosabb tavasz.
A kisipar elavult.
A népessége nem korcsosult.

Lakosság lélektükre egy szökevény,
aki belecsúszik az árnyékokba, és zeng a haranglábnál.
Félig megevett hideg étele a kávézó asztalán várnak valakire.
Üzeneteit megoldhatatlan egyenletek fújják le a macskakövekről.
Haldoklása annyira igazságtalan, hogy nem is tud megbocsátani magának.
Az élete végéig várja, hogy felzárkózzon az elmúláshoz.

Ő van, te és ti vagytok ott is.
Keresd meg az utcán azt, aki épp bűnhődik,
nézz szembe vele a foltos forgóajtón át, ülj mellé a téren,
ott megmutatja félelmeidet, és átérzed a néma történetét,
lassan megszokod, hogy a hosszú nap önzőn elernyed,
így egészen haláláig saját végeddé akar válni.
Akkor állj fel, s kezd el helyreállítani az elkobzott perceket.

***

I've been asked to instruct you about the town you've gone to,
where I've never been.
The cathedral is worth looking at,
but the streets are narrow, uneven, and a little grim.
The river is sluggish in the summer and muddy in the spring.
The cottage industries are obsolete.
The population numbers one.

The population numbers one fugitive
who slips into the shadows and haunts the belfries.
His half-eaten meals are cold on the empty café tables.
His page of unsolved equations is blowing down the cobblestones.
His death was so unjust that he can't forgive himself.
He waits for his life to catch up to him.

He is you and you and you.
You will look to him for your expiation,
face him in the revolving door, sit with him in the plaza
and soothe his fears and sympathize with his story
and accustom him to the overwhelming sun
until his death becomes your death.
You will restore his confiscated minutes to him one by one.

Fagyni hagyomány

Kertek alatt oson el az ősz,
pikáns színeivel viselős
óvatlan kamasz,

szemtelen szeleivel kavart,
és keserű zavaros italt
szolgál fel,

a zöld utak illata még kísért,
fénybe folyó látványt ígért
csalhatatlanul,

most szögesdrót a falra futó lián,
mely téltől védeni kíván,
házat esetlenül,

reggeli őrjárat helyett a fagytündér
még csak kelő rozskenyér,
mint összeomló tészta,

csak a csend ugyanaz,
alázatos hangszer halmaz,
húrtalan lusta,

téglahalmazon túl ablakok zárva,
azon túl is tértelenül árva,
hideg tél készül,

mert fagyni hagyomány.

Segélyszállítmány

 Pár évtizede, amikor még kaland volt élni, én is kerestem a lehetőséget, hogyan is lehet az adrenalint növelni ifjú véremben. Hát elkezdtem Posztinor tablettát csempészni kenyérbe sütve a mi magyar-ajkú, de székely és erdélyi lányainknak. Abba nem is gondoltam bele, ezzel hozzájárulok a magyarság fogyásába, de hát menjen ez az ifjú meggondolatlanság rovására. Apám nagy pékségben dolgozott és akkor még nem volt sem ISO, sem egyéb nemzetközi szabvány csak finom kenyér, de ezért megjelölt kenyerekbe sütötték elővigyázatosságból a pici bogyókat alufóliába csomagolva.
 Mindezért ma már lehet csomagolási világkiállításon nyertes lennék, de ha hiszik, ha nem, fizetni nem kellett ezért a különleges csomagolásért, csak a kenyérért.
Annyit azért tudni kell, hogy a kenyérnek is nagy sikere volt, azt nem tudom, hogy használt-e az esemény után, de a tablettában sem vagyok biztos - így utólag!
 Persze a kicsi tablettákból, hatalmas partikat tudtunk rendezni a kinti barátainknak, ahol akkoriban a hús országos hiánycikk volt. Mi mindenesetre jól el voltunk látva, húst-hússal ettünk, pezsgőztünk a legelőkelőbb szállodákban.
 Amikor a Sütő Andrással beszélgettem, és mondtam neki, hogy Posztinor forgalmazó vagyok és költő, jót nevetett. Persze nem is sokat beszéltünk az irodalomról. Elég bátornak látszottam, ezért ajánlotta talán nekem azt, hogy a kéziratait juttassam el az anyaországba és én minden zokszó nélkül cipeltem mindenféle ellenszolgáltatás nélkül a néha 5-6 kilós papírhegyeket, amelyért aztán sosem jelentkezett az, akinek át kellett volna adnom.
 Aztán más is rám szokott, hoztam én kazettás rádiót Pestre szervizbe és még nyerget is gazdag lovardásnak, sőt egy egész székelykaput is rám bíztak, de az nem fért el a vonat fülkében.
 Elkezdtem, jobban élni, na nem a tablettából, hanem itthon gyárakba vittem a szakembereket, amolyan trebicsként. Már autóval tudtam járni, ennek csak egyetlen kellemetlen mellékhatása volt, hogy a fél városnak napokig álltam sorba benzinért, mert a magyar rendszámú autót nem volt tilos teli tankolni. Még most is érzem a benzin száraz illatát a torkomban. Azóta sem szeretem a száraz bort.
 Egy alkalommal én is elkísértem az egyik közeli ismerőst egy túrára. Az első hely egy pékség volt, ahova a tablettát vitte be, és egy rakat kenyeret hozott ki. Majd a következő hely a húsüzem volt, ahova pár kenyeret is vitt, és hozott egy láda kolbászt. Ezután már a kolbásszal és a kenyérrel mentünk pár kört és nagyon gyorsan elkelt a rakomány. Egy délelőtt annyi pénz kerestünk vele amennyi akkoriban volt 4 embernek a havi fizetése.

Szóval mindenki jól élt a kicsi munkálkodásomból, volt aki mert kereskedett és volt aki csak együtt mulatott velünk. Elteltek az évek, új szelek és új fogamzásgátlók kora jött el.
  Itthon is elérkezett a változások kora, és kint is jött a forradalom.
 Mivel nagyobb gyakorlatom volt a gyógyszerszállításban ezért a forradalom után többször is fordultam gyógyszer és segélyszállítmánnyal, mindössze a benzint fizették, de jó buli volt a hegyeken átkelni a zord decemberi hófúvásos időben. Brassóban úgy raktuk le a több millió forintos szállítmányt, hogy mi sem tudtuk elképzelni, hogy még csak átvételit sem kell kapnunk érte.
 Így szaladt el a világ alattam akkoriban, és még nem is említettem, hogyan szakadt szét a kocsi a leszakadó hólánctól, hogyan hegesztették meg a gömbcsuklót igazi "szakik" az autón, amellyel utána még kényszerből több mint ezer kilométert kellett menni, hogy alkatrészt, szakszervizet, és hüledező szemeket lásson.
 Azóta a kapcsolatok úgy szaladtak szélnek, mint a megzavart legyek a tetem felett. Több régi ismerős is, akiknek akkor munkát, szállást és megélhetést tudtam adni, azóta már a gazdagok világát élik melegebb éghajlaton, pedig nem én küldtem őket oda, és már eszükbe sem jut, hogy most itthon is nagy "Posztinor hiány" lépett fel, és a benzin sem lényeg már.

Kritika

ahogy igazgyöngy készül
egy kés kemény száj feszül
fáj veszettül húsba kerül a kő

mint kritika aztán te is sorra kerülsz
pattan a kardéle hiába vegyülsz
kicsi kagylók kódorgó körébe

a fájdalom nincs egyedül
érik a kincsed legbelül
mígnem értéked túlnő rajtad

s rút húsodat már nem eszik
feszítik tested és kiveszik
amiért eddig hagytak élni

s halni

Szívedhez szoktatva 2

A gondolat, mint lábamra
tapadó sár, viselős, nem ereszt,
éjek kullognak kéjt kavarva,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy vágott világnak,

hova talán fakasztani érkeztem,
hol máris bókolnak - percek az estnek,
s idő rézgálic permete fedi fürtjeimet,

Karjaid, mint ahogy a fák nyújtózó
ágai, fészekül fogják a holdat,
úgy fogod két kezedbe arcomat,

fehérbe fordulón hunyorgón hiszlek,
s te bólintsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördög szekere, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

A kérdezőbiztos

 A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy kérdezőbiztos. Mégis, az egyik szombat este csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta melyik cégnek dolgozik, és nem hagyva válaszra sem időt, megkérdezte, válaszolnék-e egy kérdésre, és oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája, nem akar egy percig sem zavarni. Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő kérdést tette fel: - Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne? - hozzátette, hogy büntetlenül bármit csinálhatok, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet.

  Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért, nem kell azonnal megválaszolni. Azzal távozott, időt sem hagyva arra, hogy a választ elutasítsam egyszerűen a "fogalmam sincsen" vagy "nem olyan egyszerű" szavakkal. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, amelynek elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak jártak a gondolatok a fejemben, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

  Akármit megtehetek!

  A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik velem gonoszak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt tart itt a társadalom. Egy picit eszembe jutott, hogy a gerincteleneket és a csúszómászókat a saját formájukra változtassam, de mit érnék vele, azonfelül nem Isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos. A gyógyítani nem akaró orvosokat, a hálapénzt és műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. - Ez nagyszerű ötlet, azonban akkor megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ez nem jó, enélkül elveszne az emberiség még hamarabb.

  Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsam át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. - Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmit újat kitalálni, semmit oktatni, ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, mindenkinek adnék sok-sok szeretetet. Attól tartok, csak beleölném az emberekbe a szeretetet és megszűnne a vita, az ötletelés és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről, nem szólna másról zene, csak a szeretetről, igaz, senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne ugyanúgy, ahogy akkor, amikor nem lenne betegség, vagy ha nem lenne szükség tanulásra, tanításra.

  Eltelt az este és eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig ez egy egyszerű kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni. Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. - Jajj, Istenem! Megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni, amikor elbúcsúzott én kikísértem a lifthez.

  Ő beszállt a liftbe, az ajtó bezárult, és a felvonó elindult felfelé...

Javított:

A legfelső emeleten lakom, úgy is mondhatnám, az éghez közel, mégis a földön járok. Ide ritkán téved be a hittérítő vagy a kérdezőbiztos. Egyik szombat este mégis csengettek. Az ajtóban egy idős, szakállas ember állt, kezében spalettaszerű csíptetős tábla, rajta fehér papír, kezében toll. Elhadarta, melyik cégnek dolgozik, majd válaszra sem hagyva időt megkérdezte, válaszolnék-e. Oly szerényen érzékeltette, hogy ez a munkája és nem akar egy percig sem zavarni… Hát jó, kérdezzen, gondoltam. A következő hangzott el:

— Mit tenne akkor, ha isteni hatalommal rendelkezne?

Hozzátette, büntetlenül csinálhatok bármit, hogy az életet olyan irányba változtassam, amely nekem és a többi embernek is tetsző lehet. Mielőtt válaszoltam volna, közölte, holnap jön a válaszért. Azzal távozott, időt sem hagyva, hogy elutasítsam, vagy azt mondjam: „fogalmam sincsen, nem olyan egyszerű”. Az agyamba ültetett egy magot, amely olyan volt, mint egy gyomnövény magja, elég, ha a tavasz rálehel, azonnal burjánzani kezd. Csak járt az agyam, már azon gondolkoztam, mi az, amit rossznak találok, mit lehetne megjavítani.

Akármit megtehetek! A pusztítás gondolatát azonnal elvetettem, hiszen nem vagyok gonosz még azokkal szemben sem, akik nekem ártanak. Szó sem lehet arról, hogy isteni hatalommal eltüntessem azokat, akik miatt itt tart a társadalom. Eszembe jutott, hogy a gerinctelen és a csúszómászó embereket gerinctelenek és csúszómászók formájára változtassam, de mit érnék vele… Azonfelül nem isteni, hanem inkább ördögi művelethez hasonlatos tett lenne. A hálapénzt, műhibákat, a gyógyszergyárak lobbiját és a költséges orvosságok terhét könnyen megszüntetném, ha nem lenne betegség. Nagyszerű ötlet, de megszűnhet az empátia, együttérzés és a segítőkészség is, ami nem jó, mert ezek nélkül még hamarabb elveszne az emberiség.

Talán minden embert értelmes gondolkodóvá alakítsak át? A butáknak észt adnék, és születéstől mindenki tudná azt, amit eddig elértünk. Akkor mi lenne a tudósokkal, tanítókkal, akik nem tudnak ezután semmi újat kitalálni, semmit oktatni? Ezáltal sok ember lelkét tenném szegényebbé, hiszen a sikerélmények nemes és nagyszerű érzését ölném meg. A szeretetet kell valahogy bevonnom, tehát mindenkinek sok-sok szeretetet adnék. Attól tartok, hiábavalóan beleölném az emberekbe a szeretetet, mert megszűnne a vita, az ötletelés, és új egyéniségek sem alakulnának ki. Akkor nem írnának másról verset, csak a szerelemről. Nem szólna másról zene, csak a szeretetről, és igaz, hogy senki nem búslakodhatna, de egy idő után mindenki egyforma lenne.

Eltelt az este, eltelt az éjszaka, és én nem tudom, mit tehetnék, pedig egyszerű a kérdés, talán más jobban meg tudná válaszolni.

Hiába törtem a fejem, eljött az idő, amikor csengettek az ajtón. Jaj, Istenem, megjött a kérdezőm, és én nem tudok válaszolni! Szemlesütve nyitottam ki az ajtót, és magyarázkodni próbáltam, de a lényeg az volt, hogy nincs válasz. A szakállas szemébe sem mertem nézni. Amikor elbúcsúzott, én kikísértem a lifthez.

Ő beszállt, az ajtó bezárult, a felvonó elindult felfelé…

Szívedhez szoktatva

A gondolat, mint lábamra
tapadt sár, viselősen nem ereszt,
az éjek kavarva kullognak,

s megfagyott mozdulatok olvadnak
fel a sercegő forró elmémben,
része vagyok egy kusza világnak,

ahova talán fakasztani érkeztem,
s amelyben bókol a dél az estnek,
rézgálic idő-permet füröszti fürtjeimet,

fehérbe fordulón vacogva várok,
hunyorogsz felém, nekem kacsintasz,
a jó útra terelsz, hiába is vinne

ördögszekér, maradok azért is
örökre, szelíd szívedhez szoktatva.

Hezitálók

csapágy, textil, fiola, béke, szeretet, harmónia, hemoglobin, remíz, térfogat

Foszlott textillel torzított 

tavasz, tétován verdeső 

nyárelővel randizó vagány 

veréb a lélek. és térfogatában 

puffadó pökhendi a béke, 

a harmónia sem áll be

remízébe, de a szív csapágya 

szorul egyszer, akadozik 

a szeretet hemoglobinja 

egy fiolányi sósavként

fröccsen a világ szemére,

körötte, mint elmart idézet 

szól a morccá ragadt 

leomló lélek bölcsessége.

Vízcseppnyi gondolat

Simogat, súrol, egy érzés barázdáz,
vagy fenyőág csapkod a térben?
Szó szitál, régi meséket magáz,
hozzád szól, s te nem figyelsz,
csak olvasol, ütöd a perceket,

hogy egyre messzebb legyen a félelem
ős-doktora, a fűben fában vértező
kártolt mostoha, kinek szava csonttá
érik vízcseppnyi gondolatban,
lobbanó lélegzet lesz a csend sóhaja,

majd amuletté zsugorodik egódba,
egy múzeumi tárgy lehetsz
a szekrény mélyén porosodva.

Igen, tudom

Igen, tudom milyen érzés,
mikor függőhidat érzel kő-hídon,
s lábad alatt kő, vulkáni hamu ezer tonna
s mégis azt érzed, mintha ingovány volna.
A magasság, melyből a mélységet féled
szemmagasságból nem láttod a férget.

De ők már repülnek, verik szemed,
csak akkor nyugszanak, ha többet érnek,
hős harcodból a boldogság ránt ki,
mint békákat a vásott kölök,
a bot végi rihe-rongyra mozdulókat,
s csibe combbá érik a mélység íze...

s különös korod fényesül létbe.

Zenél a fény(4. kötetcím)

Sima az ősz, mint frissen-borotvált fej,
a reggel is fehéren csillog, mint tej,
száz-szemű ház minden lépésed lesi.
S falakon csúszik a kellemetlen köd,
szmog a gondnokunk, a lebegő mérnök.

A redőnyök, mint az orgonasípok,
hangszerelik a fényt, kottáznak sorsot,
hangjára születnek a boldogságok,
vagy visszhangoznak bér bujaságot,
nyitott életek mögé zárt világot.

Csak a nap játszik még a sípokon,
erőszakosan csíkot húz a falakon,
s fény-zenéjétől olvad a bánat,
nem lesz zene nélkül az sem, ki sápad,
kis őszi vidámság lep fáradt fákat.

Talált gondolatok osztálya*

Talált gondolat. talán piciny pontok
megannyi féle fér el s terhel polcot
csak létrázom a termeken át
hol agysejtek várnak amnéziát

különös köntös a gondolat köd
látszik jól s takarja mi láttatni jött
talált gondolatok osztályán zsúfolt
egekig ér a gondolat mag zsákolt

nem katalogizált emlékek közt kutat
s túrjuk fel a foltos maradó múltat
majd ujjhegyekre biggyeszti betűit
s valósággal takarjon minden művit

A jó-tündérek*

Versemben tarisznya,
benne a lelkem,
elküldöm neked,
így marad jó kedvem,
kusza kedves szavak
szólnak szépen,
mikor értik ékemet
magam sem értem.

Hóban van kihűlt
fürdővíz, vízben testem,
cseréltem csutakos
rémeket még Pesten,
habzó kristályok
tűnnek, jönnek-mennek,
én olvadok hegyesre,
ha szemembe néznek.

A jó-tündérek, metaf(l)órák
üzennek neked,
remegve szálló szóval
adom ezt a kelyhet,
kehelyben a szerető
szó alliterál egyet,
csak hogy tudd, mitől is
szépek a retkes rímek.

Vidéki vándor

A szavaknak vagyok vidéki vándora,
drótozott rímek rojtozzák lábamat,
s anyakönyvem csak egy szűk szonett,
kalucsnimban képként csikland az élet.

Mint Poe művében, tarisznyámba lapozok,
benne minden jambus s tán érthető magok,
de semmi laktató, csak morzsák és fény,
melyet legutóbb hagyott itt az esti remény.

Izzadt ingem világos, mint szüzek igenje,
kiknek a tisztaságuk tava van a terhükre,
az ingem alatt a testem maga is ballada,
hol szívem szótlan könyve a világ maga.

Minden lépésem tonnányi vers dörrenése,
hiába a ragozott szó dadogása s kérdése,
- Ezer kötetből papír piramist épít a talány?
értő égtájat találni lehetetlen tudomány.

Elem*

Kőhegyen szárítom szárnyaimat
a napos oldalon újkori felirat vagyok
mellettem pálcika emberekből család
az őskori emberek keze nyoma
mint kövekre vésett idilli család
a tört éhség nem látszik a rajzokon
testrészeim nem betűk és szavak
mit mondok csak fénylő varázslat
s közben a nap koromra szárogat
ezer-esetnyi vidám lélek tájat
nyelvemre veszem keser kortynyi
emlékeimnek amnézia borát
hogy részegségem legyen a szerelem
a soha eddig nem tapasztalt elem

Szerelem zsoldosai*

mikor még szívrajz volt a vallomás
s kacagtunk csókokat pajtás
jött az ebéd utáni kacsintgatós alvás
s új szerelemre ébredt ki óvodás

mikor gyűrött papírra folyattuk tintát
vérünket komoly szúró szálkát
szívünkbe szűrta arca mosolyát
félt pofon karónként járt kabát

mikor a szemek nem hazudtak
csak csalfa barátok kuncogtak
kézfogás jel pillantás szavak szárnyaltak
mégis más csente bálba csókodat

mikor kőbe vésve lett a hűség
s perceid rabolja munka, képesség
fáradt öleléssel halódik a békesség
se rajz se vér se szem végkimerültség

már pöttöm véred rajzol szívet
új szerelem zsoldos nyer hitet
s nem szólsz - fájni fog szíved -
obsitod ordas titokra könnyíted

Akarj

 Rím mesékben álmodó turáni tapasz
levegőért kapkodók, monoton malaszt,
rikkancs robotok rabolnak roncsokat,
írástudó veréb sem veri verslábad.

 A kör bezár, a dallam kissé konvertál
konklúzióból kökény piskótát perkál,
s villogva ragyog a hamis "médin" baba,
peremére szorul a  surranó lét is maga.

 Aztán monoton lesz sikkadó költők ásza,
Pilinszky, Faludy, Ady versek kohásza.
nyomdokaikba lépni mégsem kívánnak,
ejj... savanyú a remény, kishitű varázslat.

Szellemi édenbe

Szellemi édenbe kísérsz engem,
hova csak keveseknek van út,
ezüst tégláid csengenek lábam alatt
közelítve a tökéletes harmónia felé,
köröttem a csillagok is haloványak,
szemeidben ott a kivárt őszinte varázs
s szavaid barlangjából búg békém.
Te vagy a pillérem, a motollám,
a kalapácsok vernek mellemben,
csak szorításodban érzem a létet
végtelennek, s ha elengednél,
az olyan lenne, mintha izmaim
korcsosulnának csonttá bennem.

A Hold*

Újra itt vagyok! - Szólt a hold,
és bebólintott az ablakon.

Szép kerek most, nem volt mindig,
fogyatkozása épp nem látszik.

Mikor sarlóba fogyott kecsessége
büszkeség nem tűnt el, csak a fénye.

Most mosolyával dühít farkasokat,
nagy lámpa, mely ezüstözi arcodat.

Kockamódra(kockavers)*

Úgy írom e vers-eletet
  kocka'módra láttatva
ahogy művész link-csapdája
  asztalt lábra állítja

arra való a szerkesztés
  hogy ne vesszenek betűk
mentései - mentés-másként -
  vesszen, ha gép megfeszül

ez is az is, de hol van ám
   mondja lelke -istenem
olyan mintha kötőszaván
  szóközt írna helyesen

ez a vers is olyan pálya
  rá-mutató mintán él...
hiába az élet'gálya
 el-vész áram-szünetén

legközelebb gép asztalán
  mekk-terít egy ebéddel
a jó'receptek ikonján
  jól-lakhatunk mind fénnyel

Dűne leszel

Mikor nedves festéket kap ecseted,
a tudást szívja tested tündér-pora,
nem lehetsz óladban elég bölcs soha,
dűne leszel csak, egy tovaszálló test.

Lépj, s hagyd el a bűnös kihűlt kelyhet,
s felragyog fényes orrú csillagod,
emlékek hozzák békés boldogságod,
s mezőkön a gaz is rád kiált kedvet.

Ne legyél szék, mit csak asztalhoz löknek,
mely szálkásra kopott talpával éri
a követ, hol szülőd fényedet féli,
légy végre az, mi verset ad költőknek.

Szép szeretkező legyen jelened,
ebből lesz egy érettebb boldog múlt,
minden emlék, vagy tárgy egybe gyúrt
létre köszön, s tesz rá - láttam - jelet.

Az ég kocsisa

Az álmok szépia fátylat lengenek,
kontúr köntösében fut a kikelet,
egy törött képkeretről hulló gipsz
szótlan szárnyakon száll a mosoly itt.

Minden repdes most, az is mi nem tud,
azúr varázslat vonzza a díszkaput,
kitárul a tér benne borzas bokrok,
káva körül habfehér felhős fodrok.

Csillagokat fog be az ég kocsisa,
most jön el a Göncöl katarzisa,
szellő lóhoz láncos éj-fekete zablát,
bennük törő tüzet a tejútból kapták.

Aztán erőt kapnak s rőt lélek ruhát,
dobban a kedv a verseny kap subát,
indulna már, kocsis markán bőr vág,
csillaglovak, égre ágaskodó paták.

Fogadóknak már kiürült az erszénye
kérkednek, itt az ég bíbor tüneménye,
ezer rebbenő tengerkék sirály sem szebb,
holdat verik dobként a néző seregek.

Mikor indulna a különös küzdelem,
mahagóni bánat oson a kerteken,
sok-száz hulló csillag csépli az eget,
a sötétség utánuk a gyászmenet.

Alább hagyják a tüzet csillagos lovak,
lehajtják fejüket s estébe olvadnak,
elmarad a csillagporos égi verseny,
ha lesz is egyszer, nem ebben a versben.

Haldokló horizont

Csak az eget tartod, nincs más teher,

eszel, iszol, alszol, mint más ember,

s óriástól rejted arcod fél kézzel,

hited marad, hitehagyott tömeggel.

Csillagok az éjben mind reményed,

mutatják valahol van napfényed,

a hajnalt álmodva el nem alszol,

a hogyan-tovább rád gondot karcol.

Bőröd fehér, de lehetne fekete,

vigyázz arra, ne légy szürkék szószéke,

s ha ráncot rajzol orcádra a reggel,

már nem fázol, csak évődsz ép érvekkel.

Csak egy napot kérj, s lesz egy boldog perced,

ha percre vágysz, soha el nem éred,

mosolyt soha ne kérj, ajándékul adj,

meglásd, gyűjtheted a napsugarakat.

Boldogság vakság, haldokló horizont,

hiába int az élet új ég alá hont,

oda nem láthat a szökő szempár,

véred dúr dalt a füledre ezután.

Minden napon

Az ég ott fent, s itt lenn minden!
Égre vágyón vonakodik a lélek,
bújna, de minden kincse itt bent,
örömöm vagy, már minden amit kérek.

Az ég enyém földbe is ragadva,
nem is vehet el tőlem már senki,
csak új éked él bennem hasadva,
mint a fa mikor új életét kezdi.

Ahogy a kidőlt fa gyászos képe,
nem a vég, hanem a kezdet emléke,
forgácsra, lapra harap fűrész éle,
hogy kedvedre legyek asztalod, s széked.

Így akarlak érezni minden napon,
akár, ha leülsz a tested melegét,
ha eszel, kört rajzol rám tányérod,
s hallgatni hangod hozzám hű énekét.

Már szusszansz*

Hallok. Hallak. Figyellek és ébresztlek.
Ébren álmod vagyok, karodba fonom
kezeim csomóját, bőrrel becézlek,
s dicsőbb jövőm a szívedbe szórom.

  Kövületként hallgatunk tér testünkre,
szavak faragott forgácsa fül-étek,
s az illatok illendőn válaszolnak,
lelkünk ruhája fűt, majd révbe éget.

  Beszélek. Beszélsz. Nem hallom, csak értem,
a város felett minden olyan ős-mély,
amint csicsergő csókot szórsz a kéjben,
majd szusszansz szépre... szemedre hullt az éj.

Chris Smith: Szív (fordítás)

Van valami ritka mozgás itt bent,
a szívem mintha rohamra készülne,
testem, mint hófal áll ellent,

olvadni készülő ablakán rés
s májfolt sem jelzik helyzetét,
féltett egén csak feltevés

az ajtó nélküli fal, szürke ott minden,
de túl-sokáig börtönébe zárva
nem létezhet. Csak egy zavart ember,

egy állat lennék a belső tűz nélkül,
bent csak egy kalapács ver üllőt
- s fáradó fém forogva készül -,

a fején fanyél, csaknem nyűg,
mint gyors autópályán a fény
megvillan, ahogy a sárga fű

a gyengülő napon, már érzem azt,
ahogy rozsdásodik a lendület,
s felhő fátyol védi az esteli tudattalant.

A "vaskezű gépezet"

A "vaskezű gépezet" rég koppant

személyes szót, betűk halmazát,

ami egyeseknek csak szénaboglya

melyre gyufalángot dobna

Betűre.betű, szóra szó, bántó

értelmezést kiált ki magára ismer,

s aki véd, bután ellentmondva

költőt gondol nemlétező frontra.

Költőért kiáltó versek születnek,

új kortárs versét nem, nevét olvasod,

vedd meg könyvét, ha ismerni akarod

a díjakkal halmozott szerzőinket.

A "vaskezű gépezet" rég koppant
személyes kritikát, mély mondandót,
a rozsda eszi, romlott rozsdaszaga
boldoggá tesz sok fegyveres halandót.

Forró nyár

A fénytől az árnyékok nyújtóznak
mint egy naiv festő álmában
körötte porszem léleknyomok
táncolnak egy különös keringőre
mely dallamát közös lélegzetünk
komponálja orr s száj orchestrára
most csicsergős pletyka-nyár muzsikál
különös polka ritmusát adja a séta
léptünk nyomán kő is forrón szalutál
csak a fák nem rohannak zizzenő
leveleik a ritmust veszik csak át
egy különös búcsút integetnek
s barátként bólintanak legközelebb.

A világ fűtengere*

Rizsszemnyi ékszered kacsint le
a nagy égő rengetegedből
vadregényes gondolatomra
és ostorral csap a hétköznap
hogy előbb etesse a lovakat
az életet oltó árpa-csírájával
aztán újabb reggeleket vakít
az öröm mint a felkelő nyári nap
selyembe simuló vörös illatok
nyílnak körben mint ragyogó réten
s a kitaposott út szögletessége
kört rajzol a világ fűtengerébe

Örömzene*

Kicsi csillag incselkedő szókat
követve szólhat a szív ritmusával
robbanó örömzene lélekből lékedbe
hosszú sorsod koldul boldog jövőt
fel és lemenőt árnyékba tartva
hozza csilingelő cseppjét jégcsapra
folyva örök mosolyt mutatva
hozd el a folyót a tengerből
mely sótlanságot untat incselkedőn
nézz az egedre kékítőn zöldebbre
vágyad ami másnak a természet
természeted lesz a vágya jövődnek

Csillagok koppanása

Lépted a csillagok koppanása,
szemmel követlek, mint a csillagász,
mikor bolygóra várakozón vadász,
s közben köntöst ad rád az est homálya.

Lépted halk, mint szomorú szonett,
távolodsz, mint parittyából a golyó,
görbe útján a találat elfolyó
vándor vérével fest egy sebhelyet.

Ha lépted közeleg az andalító,
az est húsának ölelő karját
hozod el, és nyújtod felém magját,
s lép a boldog tánc, a nagy vakító.

Nyíregyháza

A várost lapozzák a gondolatok
s ha néha átugrik egy-egy oldalt
felreppennek a városi galambok

páros oldalon a mély meredek
szivárványban jelenő jeles oldat
ha éjbe nyúlt olvasás csíp szemeket

páratlan oldalon talán Krúdy les
le ránk és figyelőn bölcsen oktat
itt, hol kicsit minden nap túl tölgyes

a betűrend töve talán megtalál
színre szórt rendet s egy újabb mondat
ifjú szemre szórva képért kiabál

Ki dalol

Ki dalol  itt hiányt függő fényről
s harapós portások mellé görget
még egy hordó türelmet,
messze a rőzseláng ostora
vigaszul a hepaj tarol,
elvert hónapköz helyén,
s a pösze ellenőr mester "jedet" kér,
átesem miatta egy vénasszony ebén,
amely szédíti gazdiját jó falatokért.
Isten sosem büntet, és morc arcán
feszül az utódok nyomora.
s belevesz ínyébe is a rágós bánat.

Kedves

Kedves, ó-üveg csillagom a szemed 
lett s rajta felejtetted kóbor egemen.

Kedves, azt ígérted, suhanva szeretsz,
de vágtató korom visszafelé repeszt.

Kedves, magadba szívsz mint kút a vödört,
édes a gyeplő, s néha hiányod dörmögöm.

Kedves, pattan egy szikra fel az égre,
hogy lehulló szemhéjad csókom érje.

Kedves, csak zabot hegyezek hármat,
mint üstökös, csókomnak esik vállad.

Harmónia bor

Ébredés kapujában a vágyaké
a mindent oltó bölcs bádog szavak,
míg alszik a sötét, hozzád ragadt,
s ölelt lét, óvatos oltó álomé.

Pöttöm pillangó zárja most arcod,
hallásod kényezteti kedves hang,
szemed csillogása csillagoktól
lopott néhány tündöklő pillanatot.

Szerelem ad sínt s rá kocsit verhet,
melynek utasa fennkölt figyelem,
ki nem mondott szó érik a szíveken,
s gyümölcséből harmónia bor erjed.

Szőrszakadás

Távoli hegyek, mint kacatok mögül
kel fel a Nap, ívében festi égre
az útját roppant felelősséggel,
ébredése: párhuzam szép káosza.

Fényes csillagait csukjába tolja,
folyva korcsosul örök örömbe,
a roppant kacagások karcolatja,
mely arcunkból menekül a porba.

Gyógyító est borogat mit égetett
gyolcsunkra, a kilengő metronóm
koppanása kő-hegynyi szünetek,
s pihen parány szőrszakadás a vonón.

Tess Patalano: Hol vannak a villanásaid

Mindig ugyanaz történik újra és újra.
Éjjel a körút mozog. Fémkannák
és felborult kávéscsészék
csengenek a faroktollak suhogásaiban,
a mozdulatlan patkányokhoz nem nyúl senki.
Még bíznak bennük, hogy elindulnak.
Engem akarnak szüleim a nevek a dátumok.
Segítségre van szükségem., lejárt a számla.
Ezeket hallgatom és földnek tapasztom
orromat, egy szippantás, nevezzük megértésnek,
de helyette szarvasgombát érzek.
Kidobom a koszos ruhát mosóporral együtt,
Egy hajléktalan férfihoz lépek,
adok neki egy almát
és egy jegyet az időgépre,
oda utazhat ahova akar.
Azt mondja az utazás őt fáradttá teszi,
ő már annyira fáradt.
Visszaadja a banánt és kíván egy sört
szalmaszállal meginni.
Sétálok az erdőben,
bogarak ragaszkodnak hozzám,
az ágyamban velük alszom el.
Reggelre újjászületek mint nő
és azt akarom,
hogy soha ne mossák le rólam a méhlepényt.
Az arcom zöld és utálom
az állandóan ismétlődő mantrákat.
Undorodom az ünnepi kártyáktól
és sosem hallotok tőlem
a családról beszélni.
Kezembe fogom a Napot és lenyelem,
mint valami ízletes szentjánosbogarat,
és enyém lesz ez a bolygó,
de megbotlom újra és újra.

(fordítás)

Vad áldás

Pengeéles sikoly,  műértő mosoly,
selyemben szeretkező szavak,
vad áldás, könyör' kés oszolj,
és szeli árnyékod közben a Nap.

Eidetikus memóriád a bőr
pólusaiban pondrókat feled,
lopott lépéseid rajzolnak egy kört,
vihar magjait füzetbe préseled.

A hóból csak jégvirágot aratsz,
szenzitív agy, karikázott malac,
az ólban lesz kivel maradsz,
szomjra egy emlék, hasra egy lazac.

Jackson Pollock: Mask (1941)

Kiürült emlékek

Borotvakrém ízű pizza. Nem vérzik a szív. Melegen tart. A füst piros, az étel csak amit a giliszta is megemészt. Ez nagyon kevés. Hamarosan meg fogsz halni. Ne mond el senkinek. Tartsd magadba. Senki sem kíváncsi a napra amikor elmész.

A bőrkabátra nem kell borotvahab. Nem vérzik a bőr. Vibrál. Borotvaélű üzenetetek. Vörös könnyek. Nem vér, csak piszok. Érzed a szennyet. Már tudod mi van benned. Senkit nem érdekel. Senki nem sajnál. Úgy viselkedik mindenki, mint a tárgyak. Szeretik a sütit és a drámát, érzelmesek, de nem jobban mint a giliszták.

Az ingen foltot hagy a pizza. Leveszik az inget. Képzeld rá az inget. Megfogod a mellbimbót, nem érzel semmit. Csak hiányzik egy érzés. Csak szerelmes harapásokra emlékszel. Testedben köröz és fürdik a betegség. Nem tud kicsavarni belőled, csak vizet. Hát azt gondolod, hogy homokos vagy.

Szíved, mint a borotvakrém. Szíved nem piros. Szíved habzik. Szíved olvad és útnak ered. Szíved éles, mint a penge. Külsőd nem a tied. Másé az. A hab nem áll meg. Barátok nem látnak, mert nem akarnak. Képzeld magadhoz őket. Szíved nem övék. Csak árnyékok. Penészes árnyak. Fényre érzékeny. de ez nem az a szív, ez csak szív alakú.

Gyónási titok

Hétfőn hiába számolnád a tojásokat,
üres a láda és a tyúkok levágva,
az éhség ihletével szemed csillog,
nyelved kisült akár a pörc.

Kedden golfozni mész, az élet olt,
a rózsák is élednek, de nem szavatolt,
tollaidat megrázza egy gépezet,
az este csak egy átkozott ékezet.

Szerda, már fő a tojás és vár kaszinó,
jólét hintája csak egy kis kabrió,
más dimenzió, kényszer semmi,
csak a szerelem kezd meghalni.

Csütörtökre várnak a rácsok,
épül házad, esőt lopnak ácsok,
péntek, szombat, vasárnap,
gyónási titok, bakancs bánat.

Hadúr

Te védsz meg mint hegytető a tájat,
első csókok padján fogtam a vállad,
ott zárt ajtót döngetett a búbánat.

Belőled árad egy fémes lélek,
a vér és ölelés forgácsa éled,
mint felhőben fodor, benned élek.

Ha távol vagy csak sír egy gitárhúr,
a szél szappanból szürke habot fúj,
leveled győz, mert szerelmed hadúr.

Kezemben szorítlak

tróger, vattacukor, selyem, kavics, szakadék, rés,
változik, kerék, nyalóka, gipsz

Kezemben szorítlak kavicsom,
mintha kitudnám sajtolni belőled
selyem ízű vattacukor csókod,
csak változó öled ad örömet.

Várj, hogy kerék-kötő tróger legyek,
akár a hegyekbe fájdult szakadék,
ott látomásként pici résed remeg,
s szerelmed gipsze benne a csapadék.

Ölembe pottyantalak kavicsom,
mintha forró tűz égetné a kezem,
elzuhansz ordas otthonodból, tőlem,
hogy zergék nyalókája légy a hegyen.

Kattan a zár

kínpad, nedves, kíván, zajló, csenget, nyárfa, torzó, kattan, lendül, olvas

Kotorékból kovácsolt ágyam kezes,
viaszmellek néznek farkasszemet
a gyűrött felhők fali torzójából,
hiába kíván a nedves, száradok.

A kínpadoktól menekül vágyam,
mint égre lépő nyárfa nyílok lágyan,
s csücsörítve csenget ajkadon a szó,
kattan zár kint ragadt a tűnő hold.

Ne olvasson a karakterszagú vágy,
lendül az idő, szakítja belső tárgy,
zengő zajló hangzavar festi magát,
kiálts rém, te bírod az éjszakát.

Boldog ének

Szigetére hív borús boldogság
habokban úszik a kín útján,
szelíd testévé válik a hazugság.

Boszorkány testét rejti az orom,
bár megátkozott sok-sok ifjú leányt,
őrzi nevét még a kémény korom.

Odúnkban magányos a hasonulás,
elhagyott keresztekből rak máglyát,
mégsem a hitünkkel hasonmás.

Végtelen vacogó vágyak érnek
a kietlen kedvek korába át,
szerelem még él és boldog ének.

Megmozdult

Megmozdult bennem valami dallam,
ahogy szellőre mozdul a függöny,
s merevségéből életre kel egy hajlam,
vagy csak rojtjai csengetnek csüggőn.

Szívverésem szabályosan serény,
kitörni készülő testem, mint vulkán,
szóra szívem mégis kissé szerény,
egyszerűnek születtem Isten ujján.

Megmozdult bennem valami halkan,
ahogy viharra hajlanak a fák,
s enged erőnek, behódol lassan,
vagy derékba törik, ha ellenáll.

Most mérik

jég, álom, kiáltás, nap, óceán, fa, árva, borzongás, tabu, hit.

Egy álomból ébredt a zajos
hellenista hit, s reggelre ragyog
a Nap borzongató másnapossága,
de tabut hint a kiáltás a végtelen
befogadó burjánzó óceánra,
csak a fák hajlanak előttem,
csupasz csendes árvaságra.
Szivem jégről szabadult gyáva
szürkeséggel ragyog.

Most mérik eséllyel a napot!

Nem csitul a csend*

Gombtalan éjszakák szülnek,
üveges tekintetű hálószobát,
s míg a bőr cserződik érdes
tüszők tövét darálva,
hullámzó hevület tapad,
s világ végestelen szakad.

Fárad forró ajkak héja,
kötve kúszik diadalra,
szándék szótlan percre itél,
minden mosott boldogságot,
most untalan hág létigét,
s örvényli fogaskerekét.

Csupasz csókkal üzen a vágy,
fogja forgó látványszobád,
s az üveggolyók gurulnak,
gurulnak, pillanat párját
vezetve puha hegyekbe,
s nem csitul a csend kettőre.

A vágy kerekít*

Előttem pattog egy boldog vágy,
egyenként gyűjtött cseppekből áll,
burka ez a rossznak, mely belé szorul
a gömbbe, már csak a jövőért gurul,

Előttem szoba, asztal, s ágy, csak kocka,
csak vágy kerekít s minden kő kotta,
s kockákra a gömbök esnek sorra,
boldog időket bátorsággal osztva.

Tiszta forrás*

Beszélnek az események hozzád,
dagadva domborodik minden írás,
égből jövő jelek ünnepelnek,
s érinti a boldogság a lelked,
csak így lehet tiszta minden forrás.

Alakot ölt a sár lábad nyomán,
téged is taposott valaha nomád,
mire por lesz téged fiad eltemet,
így lesz sár, ha hullanak a könnyek,
csak így lehet tiszta minden forrás.

Kire tenném!*

A szavaimmal öltöztetnélek,
minden órán és minden vidéken,
most nem vagy velem..., csak némán állom,
nincs kire tegyem ékes szóvirágom.

Arcom pírjával írom fel nevedet,
mutatva felhőknek vörös véremet,
s fakó lelkemet tisztítja aurád,
mikor csüngő csókom hűti szótlan szád.

Benned égek*

Hajnali égre tekint tekintetem,
a szemed látom, s benne erek,
csak nyomdahiba, késői szerelem,
mint önző Ő-n a fröcskölt ékezet.

Benned jár a kíváncsi képzelet,
érzések döccenője dallamos út,
részegen hullámzó intim idegek,
térképem feneketlen kerekes kút.

Hozzád húznak tejútnyi anyajegyek,
s szarkalábaid a székely kapum,
benned égek mint szúró dárdahegyek,
s hegeid rajzolják lábamra sarum.

Hazafelé*

Haza akarom hazudni magam,
de a szó szeg meg engem, s falam
követhetetlen magassága tört
testemre nyomasztó néma bőrt.

Talán*

Talán hívtál és nem hallottam,
vagy nem, és csak hallani akartam.
Talán fülembe, szél fújt  muzsikát,
élet énekét, dúdoló dallamát.

Talán szóltál is időben nekem,
s nem hallottam az ego tömegem.
Talán vigyáztál adni keveset,
hogy könnyűnek találtass e lelket.

Vártalak*

Vártalak, és a nap nélküled
üres volt, mint holdtalan éjszaka.
Amíg a percet szilánkjaira töri
a mulandó másodperc,
az olyan, mintha állna az idő,
de közben az órák nyughatatlanul
szapora sejtekként burjánzanak.

Holnap kezdődik

(örökös, alkony, gránitpor, lerombol, hullámverés)

Talán ránk talál egy hullámverés,
amely lerombolja falainkat,
és örököse lesz talányunkba veszve
az alkonyban megbújó csikorgó,
tüdőt szaggató gránitpor.

Talán ránk talál egy hullámverés,
mely felkapja időtlen gondolatainkat,
és szerelem tavába tekintve megigéz
a minden korban búvó testetlen talány,
és masszává gyúrja a lehetetlent.

Talán ránk talál egy hullámverés,
döngölve veri kapunkat, hol gyáván
gubózva öltözteti az érzéseink sarkát
megingató rőffel remélt ruhatár...
mert holnap kezdődik minden!

Zilált este

Mint kardlapon a fény, szilánkokra törve

remél a kékfestős zilált este.
Közeledik, törne de átka enged,
nem lehet bűne egynek, mi a közegnek,
vagy az ego húzza a testes tömeget térre,
tőrbe csalva a szellemet?
Ne kérdezz, válaszok vágtatnak
süket fülekre húznak páros pírt,
és szerelemmel szűrve a harcost,
hogy  mosolya legyen lágyan karcos.
Az éj csillagos csillapítója a léleknek,
és csörtetve küzd olykor a teste...
győztes élvezet oltárába esve.

Öt szó

Gondolatok szilánkjait szórtam el,
elmélyült kedvesem kékfestős estéjén,
s zilált múltak szűntek, itt is remél
a kardlapra vetett fény...

Szavalj nekem*

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt!
A huzattal érkezem a felleg felettem,
amíg a madárka csicsereg ég alatt,
addig maradok egy hű falat,
és simult fények érintenek
barbár bolondság ég párnáink helyén.

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt.
Gördülő légcseppek olajozzák
az összeérő felejtett kínok házát,
hogy tetejére hulljon a bátorság.
Most merész még a perc, követeli
jussát a légszomjas vigéc varázslat.

Szavalj nekem varázsigét, sikíts
fülemre szunnyadó vulkánt,
majd kitörve hozzon fényt, fátylat,
és ködös szendergést öledre.

Vidám metszet*

Mintha ezer csengő csillagot néznék,
olyan a forrást idéző szemed,
fura fáradságom ég csak benned,
s könnyű illatod miértekre mérték.

Utazó felhő vagyok kék egedben,
kusza fodrai szépítőjét mossa
tisztára az elmúlt idők rossza,
íves sorsa nyugszik kezedben.

Mosolyból épít fészket kedved,
remegő tűz ég fáklyának ott bent,
csillapul a hang, emelkedő jókedv,
s vigyáz napunkra e vidám metszet.

Ránk esett*

Ránk esett a sötétség fodros haja,
melírozta azt sok hulló csillaga,
világa szemében a hold ragyogott,
körötte a fény foltot hagyott.

Alföldjén fürge folyók ujja motoz,
a hegy kebelként kéjről álmodoz,
tengernyi öröme a hajnali pára,
feszül finom félszigetnyi lába.

Öröm felhők gyűlnek a tája felett,
nincs ész, józan terv, csak eső esett,
csatornákban feromon-szerű sejt,
csak robbanó régi érzéseket kelt.

Városi nyár

Az izzadsággal cseppen le a nyár
mit sem szóló szelíd világ homlokán,
forróságról szól szisszenő falevél,
csak kókadt virág most a gondolatszél.

Lüktető város vibrál térre, tettre,
száz kerék csattog csengő fülekre,
mégis ragyog a heves forró szél,
hőfoka helyes reményről beszél.

Esti glória kocka telep felett,
mozgás, kacaj, szeret és nem szeret,
illatos, izzadt erotika, majd csend
liheg életet s boldogabb áment.

Nem én égek

Nem én égek, a szoba perzsel engem,
íriszemből mosolyom támad, benne
a napot tükrözi táncot űző szemed,
csak egy hullám s nélküled nyomul a csend.

Az élet viharja a házak felett,
hulláma dönti a kéményeket,
de huzatra talál a meleg otthon,
a szeretet tüze rajzol a kormon.

Bomlanak falaim*

A remény toporog a küszöbön,
hófehér lelke kopog az ablakon,
csak szaladgálok keresem kulcsom,
ha bejön, kinek mondjam; Köszönöm!

Lélegzetem vetettem orrom alá,
s aurámon nyíltak a jégvirágok,
a boldogságtól most sem zihálok,
morzsán élek. Mikor kapom a javát?

Bomlanak falaim, tetterőm bontja,
segít egy angyal öröklét mosolya,
bújik a csendes est, talán rokona
a boldogság, hogy felém fényét ontja.

Beszél a város

A repkedő madarak oly boldogok,
mint bohóc halak, ritmust vernek nyomok,
hallod? ...zajt zúgva zümmög a város,
engedem a szellőt, mert tüzet tárok.

Fülemben ezer éj éneke sző terhet,
mintha csak zúgna csigaháznyi cserfet,
elmarad a dal, mindenki mást mesél,
csak földi felhők habos csendje zenél.

Meleg van, nyitott ablak szárnya repdes,
puha posztó rabságból eget verdes,
csak csendben csoszog egy kora esti zajt
a falról folyó fény... senkit nem zavart.

Ásít a repedés, látsz pőre falat,
rég megállt, tovább már nem szalad,
nyugalma nyáresti fülledt pletyka,
sikkant a csitt... borral tartott kvaterka.

Nyár*

Forró sűrű az éjszaka mint édes melasz,
ahogy a kanál, megáll benne a gondolat,
versenyt futnak rajtunk az izzadság cseppek,
a vágy sem csillapszik, csak csöndben hűst tettet.

Pólusainkba ivódik a nyegle nyár,
a Nap kacagva keserítve ontja magát,
s kérgedbe kondicionál boldog béke,
nyárnak, boldog létnek sose legyen vége.

Pillanat

Hiányod függönyét
lengeti szél ablakomon,
s szilaj ostorként
a bőrömbe harap,
idő festi arcodat az égre,
kínozza szemem,
hogy nélküled keserű
múlttá váljon a jelen.

Pillanat poroszkál,
a percek sebhelye
bő vérrel szalutál.

Magányodba*

Ölelésed örök, s akár a zuhanás,
lágy szellő benne a csók, amit adsz,
s fojtogató az öröklött pillantás,
amely génekbe zúdított  haraszt.
Burjánzó léptekkel lopakodsz,
a bizonytalan is biztosított,
mikor ragyogó rizs-szemekkel kapkodsz.
Száraz a léted s a lelked szomjas,
ártalmasokkal ostorozod magad.
De talán egyszer, ha megengeded,
a ráncaidon a simítás leszek,
és hogy ne felejtsd el soha nevem,
magamat magányodba becézgetem.

Engedj be*

Miattad és belőled él a remény,
séta az életkörúton kőkemény,
s míg bocsánatot kér a bánat,
csak egy üres pad marad utánad.
Perlekedik a szél a felhőkkel,
megérinteni nem tudja semmivel,
szakadnak foszlányai a tej-árnak,
a kényszer nem marad utánad.
Ragyog robusztus életem,
ha nem vagy, visz át az éteren.
Te szeress cserepes magány nélkül,
az ég hiába szakad rád, csak szédülj,
keress, kutass az áttetsző magányban,
engedj be, ölelj az utolsó szobádban.
A tükröd vagyok, csak azt látsz ami vagy,
a tölgyfasor hajlik, s megbotlik árnyadba.

Fura farkasok

Fura farkasok járnak a városban,
s áporodott porszemek falnak fel,
dagadt fejjel köszön a szúrós szmog,
s levakar magáról a forgalom.

Átlépheted az idő zajos percét,
és míg hosszú sorok biccentenek
baljós hiányt a gondolatoknak,
addig kerülget a morcos magány,

Ha kell vetítenek neked napot,
az égre sem kell nézned - láthatod,
s magzati pózban pufogó tömeget
nem a születés, közöny hajtja meg.

Nyiss ablakot

Ne
reszelj rést
a boldogságra,
csak
nyiss ablakot,
és szabadság
szellőjében
fürödve
rácsaidba
olvadok.

Színezz percekkel

A test szava feszengve fecseg, röpköd,
lépések lopnak pajzán pillanatot,
egy mozdulat egy pillantást kapott,
s csillogó percek kötnek a röghöz.

Még vetkőztet az órák múlása,
s ha évezred hosszú nap letelik,
magától menetel a pásztor óra,
hogy boldogsággal büntessen vágya.

Ne engedd közel a kínos szürkét,
színezz percekkel, mint kicsi lány a lapot,
úgy satírozz ki minden elmúlt napot,
mely nélkülem telt s szúrt mint a tüskék.


Nagy Gizella Zizzenetek
Gyuri, most jöttem rá a titkodra! Mindig is tetszettek a verseid, és igazán nem értettem magam sem, hogy miért? Játékosan, szeretettel kevered eggyé a különböző jelentésű szavakat, fogalmakat, akár leradírozol belőlük, akár át is rajzolod azokat, és kiszínezed velük a Világot!

Köszönöm Gizella!